Nem azért tolulnak fölénk szigorúan és oly sokszor a fellegek, mert valahol egy atyafi a mieink közül rossz fát tett a tűzre. Minden sóhajunk egy-egy rettenet, ha elzárjuk egymás elől a padlás, a pince kulcsait. Vagyunk biz’ úgy és eleink is voltak, megtanítottak bennünket, sőt, nagyapáink is így, megmutatni, hogy a legvékonyabban vágott kenyérnél is lehet vágni vékonyabbat, ha megéhezik erősen felebarátunk, elfordul éhen, s neked kifordul szádból a falat, szánalomból, mert ilyen a te természeted.

Ülhetsz te bármilyen gazdagon terített asztalnál, éhen és jóllakva is az jut eszedbe: Uram Istenem, soha nem neveztük bőségesen áldottnak a mi terítékünket, míg közöttünk egy is nyüszítés nélkül éhen éli azon szép napját, a szemünk láttára. Mintha róla szólna minden, és érette történt volna meg egykor a teremtés, viseli annak mindenféle ruháját pompáslag s igen rongyolódva is.

Ünneppé válik talpa alatt a hangyaboly, erejét soha mértékkel nem mérte, azt ne gondolná bárki is, hogy spórolja akár egy sérült szárnyú veréb előtt is. Nem tudja bizony őkeme, bizony nem is firtatta soha, lehetséges-e igazságosan elosztottnak tekinteni az isteni áldást addig, míg a megalázottak és elszomorítottak közt egyetlen egy is lészen könnyes szemhéjak mögött. Távol áll tőle tehetsége az áldásosztásnak, közel áll azonban hozzá naponta az igaz és annak lelke, az életesen megáldott Való. Róla szólaltam most ezen a napon, mely nem általunk, hanem érettünk emberi jóságra megszenteltetett.

Ő megyen át most az úton előttem, mindenkihez híven hasonlítván, ki ember és igaz.