Stefan Zweig (1881, Bécs – 1942, Petropolis, Brazília) középiskolás koromban elsősorban azért vált egyik legszívesebben olvasott élmény-szerzőmmé, mert a szintén akkoriban tanulmányozott Sigismund Freudnak a szépirodalomban is hódító lélekelemző irányzata (ami József Attilára is nagy hatással volt) hatott Zweigre, és ez engem is kíváncsivá tett.
Novellistaként különösen izgalmas írásokat találtam tőle. Talán kiemelkedő alkotásai közül a Sakknovella és a Könyves Mendel ragadott meg leginkább.
Jómagam is szenvedélyes sakkozó voltam, és a hajón lejátszódó kihívásos mérkőzés végig izgalmas volt, eszmei mondanivalója – keletkezése idején – a Bécset elfoglaló náci hatalom ellen szólt.
Könyves Mendel, amint ezt neve is jelzi, a könyvek iránti önként vállalt elkötelezettség, a szenvedélyessé vált birtoklás novellája. Ebből idézek: „Könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön helyzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a mulandóság és a feledésbe menés ellen.” Hasonló gondolat az elmúlásról-elfelejtésről a következő is: „minek is élünk, ha léptünk mögött a szél már elsöpri utolsó nyomunkat is?”
Így van. Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy még legismertebb kortársaink felett is – a rövidebb vagy hosszabb megemlékezéseken túl – a telő idő egyre ritkábban tart emlékező szünetet a kérlelhetetlen örök elmúlás ellen.
Stefan Zweig nem tudta hazájának, Ausztriának véglegesnek hitt elvesztését elviselni, öngyilkos lett a számára idegen földön, Brazíliában.
