Egy szeptemberi délután a Malombérc oldalában ugatni kezdtek a kutyák. A gyümölcsösökben a meredeken fölfutó kerítések mentén hosszú drótokra csatolt láncokon szaladgáltak, de eltakarta őket a ribizlibokrok sövénye. Engem ugattak, nem lehetett csöndben följutni; az ösvény vájata megtelt hulló szilvával, levelekkel és csigákkal — egyszóval csúszós volt.
A Bócz-féle almáskertben Bócz a háza előtt fűrészelt — idefönn fával fűtöttek —, de amint meghallotta a kapu csapódását, és észrevett, abbahagyta. Napritz Andrea egy létrán állva szedte az almát, s ahogy a fűrészelés zaja kimaradt, ő is megfordult, s intett nekem röviden, mint amikor ismerős halad el a túloldalon.
— Ki ez? — kérdezte Bócz. — A férjem — mondta Nopritz Andrea. — Nofene! — morogta Bócz. A ház előtt lábával beásott asztalka állt két paddal, közelükben mérleg és egy kosár jonatánalma. Éppen odaértem, amikor Bócz szundító kutyája fölriadt, haragos mordulással vált el a ház falától. Én ekkor jobb kézzel derekamhoz kaptam, aztán csöndesen leültem a földre. A kutya is leült volna éppen, de Bócz elküldte, s még utána hajított egy ágat. — Magának nincs férje — mondta Nopritz Andreának. — Igaz, még nincs — mondta Nopritz Andrea. Bócz elkomorult. — Akkor ez egy rendőr.
— Jó napot. — Leültem a padra, Bócz pedig közelebb lépett. — Ha szereti, kóstolja meg — mutatott az almára. El is vettem egyet, s amíg rágtam, Bócz le nem emelte pillantását rólam. Én közben Nopritz Andreát néztem, leszállt a létráról, és a kosarat mérlegre helyezte. Bócz nem mozdult, csak leste, milyen súlyokat cserél Nopritz Andrea a mérleg tányérján. Hirtelen majdnem egészen csend lett. — Hallja azt, amit én hallok? — Kérdeztem. — Mit? — kérdezte Bócz. A ház felől, az alapzat lapos csillámkövei közül fojtott sugdolózás hallatszott. Mintha egy ijedt anya csitítaná a gyermekét. — Ezt — mondtam. — Igen — felelte Bócz —, ezek azok a földi kutyák. — Miféle kutyák? — Hát azt én pontosan nem tudom.
Huszonkét kiló — mondta Nopritz Andrea —, megnézi Bócz úr is? Bócz nem nézte meg, hanem közelebb hajolt. — Azt hiszem, valami komoly munkahelye lehet — mondta. — Hm — hümmögtem — nem is tudom, de fontos ez? — Föl is álltam a padról, emelgetni kezdtem a mérlegen lévő kosarat, s a másikat, tele a szép almával. Nopritz Andrea leseperte szoknyájáról az apró ágakat, leveleket, arcáról az ökörnyálat. — Én kész vagyok — mondta. — Máris mehetünk — mondtam, s hanyag léptekkel elindultam a ház mögé. Jelentéktelen kis dologról lett volna szó, amit kis dolognak is neveznek finomabb körökben. De erre nem kerülhetett sor, mert Bócz utánam sietett. Ijedten bámulta a ház gerendázott falát. Tele volt aggatva kicsi száradó bőrökkel. — Kérem — mondta —, alig egy pár darab van belőle. — Miből? — kérdeztem. — Hát ebből a földi kutyából. — Hm — hümmögtem és bólintottam. — Gyere — mondtam Nopritz Andreának —, mehetünk. Ez a Bócz a nyomunkban volt. Megragadta a kosarakat: ő majd hozza a kapuig. — Még egy darabot sem adtam el — mondta csöndesen a fülembe. — Mennyi darabja? — kérdeztem. — Semennyi — mondta Bócz —, semmi pénzért nem válnék meg tőlük. Ez a pár vacak kis bőr a mindenem. — Bólintottam: jó, értem. A kapuban megálltunk. Nopritz Andrea eddig kezében szorongatta az almáért járó pénzt, most előrenyújtotta Bócz keze irányába. Bócz azonban hátralépett: — Almáért pénzt? El is süllyednék. — Mivel Nopritz Andrea keze egyre közelített feléje, ő hátrálni kezdett, félig meg is kerültek, amíg aztán közébük léptem. — Köszönd meg — mondtam Nopritz Andreának, és fölemeltem a kosarakat. — Esküszöm — suttogta Bócz —, én kérem, bőrrel soha, soha... — Én most borúsan elnéztem feje fölött. — Nem tudom. De hátha tehetek majd valamit.
