— Kemények és gyászosak a szerencse különb-különbféle változásai, mondta Filostrato. Valahányszor ilyesmiről hallunk, mondta, megrémül a lelkünk, mely csendesen elszenderedik, megnyugszik, hahogy a szerencse simogatja és hízeleg neki. Dioneo elvette a borospalackot Filostratótól, s édes italokat töltött a hölgyeknek, érezvén jól, hogy a lelkük a tegnapi történet után vigasztalást érdemel. Nem kell szoronganunk, nem kell kétségbeesnünk, mondta, hiszen honfitársunk, a nagy Macchiavelli már megtanított a Fortuna legyőzésének képességére. A Hölgyek meglepődtek, hiszen Dioneótól a tréfákon kívül nem is vártak elmésséget. Hiszen a mi barátunk, mondta Fiammetta, miközben belekortyolt az italába, eddig Dantét is hibásan idézte. Úgy tűnik, ő is álarcot visel, mint Fortuna, ha ki akar tüntetni valakit a kegyeivel.

De már nem tréfálkozhattak sokáig Dioneo rovására, mert egy akaratos lángocska perzsa-ottomán varázsigék nélkül is meglibbent, és a férfiakról tudomást sem véve csengő lányhangon rögtön a hölgyekhez kezdett beszélni: — Sok életem volt, kedves nővérem, de azok közül is csak a legutolsót, a legizgalmasabbat mesélem el. A Határvidéken, egy Transsylvaniának nevezett erdős-hegyes országban, egy romba dőlt, de azért igen tekintélyes udvarházban születtem. Sűrű sötét volt azon az órán, mikor világra jöttem, december volt, az év legsötétebb éjszakáinak egyike; de a dajkám úgy mesélte, villogott a hiúzok, a medvekölykök szeme, mintha csak téged vártak volna a rengetegben.

Ám a dajkám nemcsak a hiúzokról beszélt nekem. Ebben az életemben — mely olyan régi élet volt, hogy átélni nem, csak túlozni lehet — dédapám még főispánja volt Kolozs megyének, nagyapám meg állástalan bíró, aki hírnevével és a romba dőlt udvarházzal törődött, jó mamácskám pedig, mint valami aranyhajú madárka, egy szobrász metresszeként élt az ősi udvarházban. Ki volt a mamácskám első, második és harmadik férje? Nem tudom, a dadus azt mondta, ne rájuk számítsak, ne rájuk gondoljak, csak a szelíd vadakra az erdőben, a hiúzokra, a medvekölykökre, mert ők mindig segíteni fognak.

A vadregényes táj vonzotta a bátor utazókat, megesett, hogy az egyiptomi konzul aranyozott kocsival vágott neki a hegyeknek, csak hogy szépséges mamácskámat a térdére ültesse. Transsylvaniában nemcsak a hiúzok, hanem a szolgák, a dadusok, a faágak is figyelnek — a fehér öltönyös konzul az aranyozott kocsiján visszatért Egyiptomba, és hiába sírtak a hiúzok, az oroszlánok (akik a mesékben is éltek, nemcsak a mi hegyeinkben), hiába sírtak a farkasok, a kutyák, a medvekölykök, a mamácskámért egy reggelen eljött a Securitate, mikor védőangyalaim és a vadak az erdőben lehunyták a szemüket.

A sok ügynök végigvizslatta az udvarházat, megnézte a festményeket, vadászpuskákat, porcelánok maradékát, de rólam ők is megfeledkeztek. Talán nem látszottam ki a kacatok közül, talán a hiúzok szeme rejtett el, akik most is engem figyeltek. A házkutatás után jó dajkám egy kamionsofőrrel átküldött Magyarországra, és én soha többé nem láttam viszont hazámat, a hegyes-völgyes Transsylvaniát: a hiúzokat, a csipkeszegélyű brokátokat, a latin nyelvű könyveket, melyeket dédapám, a főispán olvasott magányában. Szomorú volt-e ez a magány, vagy édes-vigadós, azt én soha nem tudtam meg: a sofőr letett Budapesten egy nyolcadik kerületi házmester-lakásban, ahol egy Kolozs megyei család élt elmondhatatlan nyomorúságban.

Származásomat, a hiúzokat, a medvéket, a jó mamácskát nem feledve köztük éltem néhány hónapig. Tetszettek a nagy házak, hiányoztak az állatok, de aztán Jani bácsit darabolós gyilkosságért magával vitte a rendőrség. Minthogy a jó bácsi nagy ingerültségében épp feleségét, Marikát darabolta föl, ezért mi, a gyerekek, Marci, Terus és én, a kis Karolina felügyelet nélkül maradtunk. Vártuk-vártuk a házmesterlakásban, hogy valami történjék, vártunk legalább egy medvét, egy hiúzt, egy konzult, egy aranyozott vagy bármilyen autót, de nem jött senki. Két nap múlva, hogy a rendőrök elvitték Jani bácsit és Marika néni darabjait, megjelent egy jól megtermett hölgy, betett minket egy kocsiba, és elvitt feldarabolva az ország különböző intézeteibe. Hogy az udvarházzal, a házmesterlakással mi lett, nem tudom. Terivel és Marcival később találkoztam sokszor.

Származásomat nem feledve próbáltam beilleszkedni az intézet szívélyesnek semmiképp sem mondható rendjébe. Először is úgy tettem, mint aki nem tud beszélni (hiszen elég nekem a hiúzok nyelvét érteni), merő óvatosságból azt színleltem, hogy nem értek magyarul. Az intézetben kaptam egy plüssmackót, egy számot és egy kórlapot; a lapra ráírták, hogy fogyatékos vagyok, nem is képzelvén, hogy én mamácskámtól megtanultam olvasni. (...)