Mátyus István 1787-ben mindjárt a császárgalóca és a csiperke után ismerteti: „Ez után való kedvességet érdemlett majd mindenütt édes leves húsával és kedves szagjával a Tövisaly-gomba (...) Terem ez a verőfényes száraz erdők és berkek szélein a tövis-fák alatt.”
Veress Magda így ír róla: „Ma jóval kevesebbre becsülik, mint akár Mátyus, akár – kétszáz évvel korábban – Clusius idejében: könnyen összetéveszthetőnek tartják. Mégis dimbes-dombos, kökény- és galagonyabokros tájaink, kiskertes, szilvafás, libalegelős falvaink kedves tavaszi gombája; nagyanyáink ezt hozták estefelé a kötényükben, amikor megtértek a gyomlálásból-kapálásból, s ez kerül ugyanúgy most is kert végéből, sövény mellől, árokpartról a család elé friss ételnek a vacsoraasztalra. Olykor városi piacokon is felbukkan: érdemes megismerni.”
Nagyon kell vigyáznunk, hogy ne tévesszük össze a tövisaljagombát (Entoloma clypeatum) a hozzá hasonlító nagy döggombával (Entoloma lividum), mely súlyos mérgezést okozhat, vagy az ugyancsak mérgező zöldes döggombával (Entoloma vernum).
Fontosabb ismertetőjegyei: füves-bokros helyeken terem, kedveli a vadrózsafélék közelségét, elsősorban áprilistól júniusig jön elő. Kalapja 4–10 cm, selymes fényű, szürkés, sugarasan szálas, gyakran hullámos, fehéres húsa elég vékony s lisztszagú. Tönkje nem kemény, szálas-rostos, 4–12 cm magas, 1–2 cm vastag, gyakran görbe s felfelé vékonyodó.
Népi nevei a Székelyföldön (többnyire saját gyűjtés alapján): kecskekapor (Gyimes), szilvaalj(a)gomba (Kézdiszék, Sepsiszék, Marosszék), szilvagomba (Kézdiszék, Moldva, Udvarhelyszék, Kishont, Nyitra vidéke), tövisaljú (Szilágyság), s egy román népi neve: burete de pârlitură (Sepsiszék).
Különösen tojásos gombának megkészítve ajánlja Veress Magda: „Kockára vágott hagymát üvegesre párolunk, beledobjuk a megfelelően előkészített gombát, enyhén megsózzuk, és fedő alatt 8–10 percig főzzük (ha szükséges, kevés vizet is adunk hozzá). Végül levesszük a tűzről, tetszés szerinti mennyiségű tojást ütünk rá, sót, borsot adunk hozzá, egyenletesen összekavarjuk, s kavargatás mellett nem túl keményre sütjük. Forró pirítóson is tálalhatjuk.”
Mátyus István a következő receptet adta közre több mint 200 évvel ezelőtt: „A szakátsok ezeket a kényes gombákat, kényesen így szokták megkészíteni: friss korokban száraiktól és motskoktól megtisztítva, és jól kimosva, elébb borral, egressel, etzettel, hagymával, sóval, fűszerszámokkal, narantsal, tzitrommal és jó szagú füvekkel, vagy laurus levéllel együtt megfőzik, azután a lévből is keveset töltvén reá, mint legfőbb tsemege ételt úgy adják fel. Nálunk rövedebben hús-lévben megfőzve, téj-fellel megöntve, és sóval, fű-szerszámokkal meghintve, s így is kevéssé főve viszik asztalra. Többire mindazonáltal tsirkék és egyéb húsok mellé készítik. Ugyan ezen végre, tzérnákba felfűzve meg is szárasztják...”
Két, mostanában lejegyzett megkészítési mód:
Jó tokánynak. (M. E., Kézdialbis)
A gombák nagy részét, az itt szilvagombának nevezett tövisalját is készítik a következőképpen: A gombát megpucolva, szeletelve pároljuk. Pirítjuk a hagymát, vízzel feltöltjük, bele az előkészített párolt gombát. Külön liszttel habarcsot készítünk, azt s a tejfölet, csak mikor kész, akkor tesszük bele. Pityókapirével ettük vagy puliszkával. (N. M. I. I., Siménfalva)
Egyre kevésbé ismert a magyar nyelvterületen a tövisaljagomba. A Székelyföldön elsősorban a szilvafához kapcsolják, s gyakorta valóban körülötte is terem általában a megszokott helyeken, olykor többet, máskor kevesebbet, az időjárástól is függően. Érdekes, hogy sem Clusius, sem Benkő nem jelzi ismeretét, noha Clusiusnál (1601) előfordul a „Tuwis alya gomba” név, de más faj megnevezésére használja. Más furcsaság, hogy például a sepsiszéki Kőröspatakon inkább a cigány származásúak ismerik, akik jellemzően kevesebb fajt tartanak számon, mint a székelyek. Lehet, hogy ez esetben is ők őrzik tovább ezt a hagyományozott tudást, miután az itt többségi székelyeknél ismerete és használata kihalóban van.
Zsigmond Győző
