A példamutatás sajnos fájdalmasra is sikeredett, mivel arányaiban a büntetés (sokadik alkalommal) jóval felülmúlja a jutalmazás jótékony, és ráadásul nem is végleges hatásait. Kétségkívül a Bákó megyei Törvényszék ítélete, melyben igazat ad a csíkszentmártoniaknaknak az úzvölgyi katonatemetőért Dormánfalvával folyatott jogi küzdelemben, jó hír, erősíti a reményt, hogy még sincs minden veszve az igazságszolgáltatás terén, de a pozitívumok sorát ezzel nagyjából sajnos le is zárhatjuk. Egyrészt csak alapfokú ítéletről van szó, amely fellebbezés nyomán könnyen átalakulhat a mostani szöges ellentétévé (nem kevés ilyen esetet láthattunk az elmúlt években), másrészt e kisebb, de nem jelentéktelen győzelemmel párhuzamosan egy becsületes, józanító pofonnal felérő kudarcról érkezett hír: a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatásáért folytatott 23 éves kálvária az utolsó megkereshető ítélőszék, a legfelsőbb bíróság előtt is véglegesen elbukott.

Itt tartunk: az úzvölgyi ítélet, noha biztató, de bizonyulhat mérgezett ajándéknak is, míg a bukaresti legfőbb ítészek döntése pedig tökéletesen beleillik a nagyjából hat-hét éve honosított gyakorlatba, amellyel Romániában megálljt parancsoltak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának. És folytatják e praktikát a Székely Mikó Kollégium ingatlan-együttesének visszaállamosításakor bevezetett, és a jelek szerint igen hatékony, ugyanakkor szándékos, rosszindulatú félreértelmezéstől bűzlő, zavaros módszer szerint. Nehéz nem észrevenni, hogy a Batthyáneum és a Mikó ügye, bár részleteikben eltérnek, de gyakorlatilag ugyanazt a kettős célt szolgálják. Egyrészt megakadályozni, hogy az erdélyi történelmi egyházak – ideértve a görög katolikust is – visszaszerezzék azt a vagyont, eszközöket, értékeket, amelyek lehetővé tették közösségépítő, erősítő, megőrző tevékenységüket, még a trianoni döntést követően is, másrészt a törvényt akár többszörösen kicsavarva, félremagyarázva elejét venni, hogy a román állam további, kinccsel felérő értékeket adjon vissza, melyeket egy tollvonással kaparintottak meg pár évtizeddel ezelőtt. A zsákmányolt javakhoz azóta is ragaszkodnak, és a jelek szerint holmi történelmi-jogi érvek hatására eszük ágában sincs ezekről lemondani. Tegyük hozzá: utóbbi szándék a Batthyáneum könyvtár esetében érhető igazán tetten, hiszen, amint azt Komáromi Attila, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség jogásza találóan megfogalmazta, az épület ez esetben csak a „doboz” – hogy a hasonlatnál maradjunk, a kifosztott kincsesláda. És ezzel Bukarest is tökéletesen tisztában van.

Az úzvölgyi per kimenetele természetesen egyelőre nyitott könyv, a Batthyáneum-ügy pedig azon túl, hogy a romániai jogállamiság újabb „dicső” példája, erős mementó is egyben: nehogy azt higgyük, több jár nekünk, mint amennyit a mindenkori román (árnyék)hatalom elegendőnek lát.