Miért van az, hogy némely ember, aki rendőri egyenruhában áll eléd és pisztoly van az oldalán, egyből valami felsőbbrendű lénynek képzeli magát? Azért mondom, hogy némely, mert nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, nem mindenki sérti a mundér becsületét, sőt! Van pár határozottan jó tapasztalatom segítőkész, jó modorú rendőrrel. De a következő kis történet sajnos nem erről szól.
Hétvége, utazom. Már közeledem a célhoz, amikor meglátom egy város bejáratánál, hogy sorra intik le az autókat, én sem úszom meg. Félreparancsolnak, beállok a sorba. Hirtelen nem értem, de csak az lehet, hogy gyorsabban mentem a kelleténél, pontosabban hetvenből még nem vettem vissza időben a megszabottra. Becsapós az az útszakasz, rövid a távolság a főúttól a város széléig, nem véletlenül álltak pont ott, teljesíteni kellett a napi penzumot. Nem százzal száguldoztam, de jogos, hogy leállítanak. Nem örülök neki, de ez van, máskor figyeljek jobban! De a hangnem…!
Fiatal fiú érkezik. Igen határozott, fontossága teljes tudatában pöffeszkedő magabiztossággal, járásában, tartásában ott van minden. (Szakmai ártalom, hogy az antennáim veszik a testbeszédet.) Leengedem az ablakot, mire pattogva elkezd kiabálni valamit. Elhadar egy rutinszöveget, amelyből semmit sem értek, de már készítem a papírjaimat. Akkor még csak sejtem, hogy miért kellett félrehúznom, de mivel nem vagyok benne biztos, megkérdem, hogy mi a baj. Mire még impertinensebben azt válaszolja, hogy ő bemutatkozott, most neki kell tudnia, hogy kivel van dolga, szóval adjam a papírjaimat. A mindenit, hát én semmit nem értettem a nevéből, és azért mégsem vagyok bűnöző, a papírokat meg amúgy is már nyújtottam át a nyitott ablakon, szóval… Belém bújik a kisördög, hogy egyenruha ide, pisztolytáska oda, azért mégis! Ember volnék, vagy mi. És veszem a bátorságot, hogy csendes kedvességgel megkérjem: rendben, de ne ilyen hangon beszéljen velem, az anyja is lehetnék. Mire azt a választ kapom, hogy nem tehet róla, neki ilyen a hangja.
Már sejtem, hogy a megjegyzésemmel kihúztam a gyufát, várom is a következményeket. Meg is lesznek. Utánam is leállítanak még pár autót, de nekem kell várakozni a legtovább. Már mindenkit megbüntetnek, és továbbengednek, én lassan kezdek megőszülni az autóban, az órát sem nézem, hogy mióta rostokolok az út szélén. Kezd besötétedni, tiszta röhej, csak két autó áll félrehúzva, az egyikben ők, a másikban én. Aztán egyszer csak látom, hogy érkezik – na nem a kedves fiatalember, hanem a kollégája. És mit ad isten, megvolt az eredménye a hosszas fejtörésüknek. Találtak valami bibit, ami igazából nem is olyan nagy, hiszen évek óta ezekkel a papírokkal utazom, nem is keveset. Többször állítottak már meg, és soha senki nem piszkált, még csak nem is figyelmeztetett, hogy valami nincs rendjén. De ők most kicsit megbonyolítják a dolgomat. Azért a második fiatalember már szelídebb, a nevét is értem, mégis lehetett valami hatása önérzetes megszólalásomnak. Kegyesen megjegyzi, hogy a talált problémáért nem büntetnek meg. (Mert nem is jár érte büntetés.) Na, azóta is járom a hivatalokat, mindegy, előbb-utóbb úgyis el akartam intézni, most legalább meglesz. (Szeretem a dolgok jó oldalát nézni.)
Eltökélt szándékom volt, hogy hazafelé jövet megállok az illető városban és bemegyek a rendőrségre panaszt tenni. Mert nincs olyan, hogy az emberrel így viselkedjenek. Azaz van, mint a mellékelt ábra is mutatja. Nem gyávaságból nem tettem meg, nem fért bele az időmbe, és kizárólag ezért nem utazom oda. Pedig lehet, hogy megérné. Hogy ne hagyjuk szó nélkül, ha méltatlanul bánnak velünk. Elvileg lejártak azok az idők, amikor egy egyenruha láttán összerándult a gyomrunk. És kérem azokat, akiket ez nem érint, ne vegyék magukra. Őszinte tiszteletem a rend igazi, tisztességtudó őreinek, ők valóban értünk vannak.
