Milyen is erdélyi magyarnak lenni? Annyira ronggyá használtuk ezt a szókapcsolatot, hogy lassan nem is tudjuk, mit jelent vagy mit is értünk alatta. Valahogy úgy lehetne röviden meghatározni, hogy az erdélyi magyar ember ehet kedden krumplipürét, pénteken pityókapirét, és mindkét alkalommal ugyanaz az étel kerül az asztalra. Kérhetek a bankban egy kék pixet, vagy műanyag pungát a boltban, mindenki, aki idevalósi, tudja, hogy mit akarok, és nem hiszi, hogy elment az eszem.
Néhány éve, amikor Angliában jártam, harmadmagammal egy idősebb néninél laktunk London külvárosában. A megérkezés estéjén leültünk a nappaliba, ahol mind a négyen elmondtuk, hogy hány évesek vagyunk és honnan jöttünk. Na, ezen a ponton vakartuk a fejünket, mégis, miként tudjuk egy idős, angol hölgynek elmagyarázni, hogy mi amúgy magyarok vagyunk, de Romániában élünk, ott is születtünk, és különben is, tetszik tudni, Trianon. Ketten voltunk Erdélyből, a másik két lány Pestről érkezett, nekik egyszerű dolguk volt: annyit mondtak, Hungary, a vendéglátó nénink egyből megértette, és mentünk tovább. Amikor azonban, hovatartozásunkat árnyalandó, Románia helyett Erdélyt jelöltem meg születési helyünkként, a barátságos brit néni szemöldöke igen-igen felszaladt a homlokára, jelezvén, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Végül gyorsan hozzácsaptam Romániát a mondat végéhez, a hölgy pedig nyugodt mosollyal és elismerő bólogatással nyugtázta: kis félreértés után ugyan, de megértette, hogy a két barna hajú kislányt honnan is szalasztották.
Ennek a rövid történetnek a kapcsán is elgondolkodunk, hogy erdélyi magyarnak lenni egy kicsit más, mintha csak magyarok, olaszok vagy svédek lennénk. Kicsit furcsa, kicsit különleges, és kicsit nagyon nehéz elmagyarázni annak, aki nem itt vagy valamely szomszédos országban él. Mi pontosan tudjuk, és nagyon jókat tudunk derülni azon, hogy a fuszulyka és a bab, a murok és a répa, valamint a lepcsi és a papucs ugyanazt jelenti, de próbáld meg ezt megértetni valakivel, aki egyáltalán magyarul sem beszél. Mi leginkább blokkban lakunk, nem tömbházban, legtöbbször kimegyünk meginni egy szukkot, és a kocsma előtt nem cigizni, hanem szivarazni szoktunk. Május elsején, de legfőképpen nyáron ki szoktunk menni a ződbe sütni egy flekkent, és ha nagyon feldühít valaki, akkor a kezünket a magasba emelve ordítjuk, hogy: „Fejezd bé, mert akkora pofot vetek, hogy a vér es ellep!” Ezek csak ízelítők a tömérdek mennyiségű vicces és nagyon specifikus regionális jellegzetességekből, amelyeket az erdélyi magyar ember magáénak tudhat. Mert ez az ő sajátja. Az övé. És ha őszinték akarunk lenni, annak, aki erdélyi és magyar, szüksége is van ezekre a sajátságokra, hiszen ha megfigyeljük, sehol sem vagyunk igazán odahaza, pedig egy kicsit mindenhol otthon vagyunk: Romániában megesik, hogy a fejünkre koppint valaki, hogy ne beszéljünk magyarul, a románok mégis előszeretettel beszéltetnek anyanyelvünkön, és kérik, hogy legalább egy-két káromkodást tanítsunk meg nekik. Magyarországon akadnak, akik lerománoznak, kinéznek az akcentusunk miatt, mégis van, aki Győrben egy turkálóban ismeretlenül odajön, hogy olyan szép, ízes magyart beszélünk, muszáj megkérdeznie, honnan jöttünk.
Mi, akik erdélyi magyarnak születtünk, minket lépett át a határ, nem mi őt, legtöbb esetben helyből és nekifutásból két nyelv van a tarsolyunkban, egy kicsit határon innen és határon túl is otthon tudunk lenni. Keserédes lét ez, de nyugtasson mindenkit az a gondolat, hogy azoknak, akik ide születtünk, tökéletesen egyértelmű a következő felszólítás: Kenj’sze nekem egy zakuszkás kenyeret!
Szabó-Kádár Henrietta
(a szerző elsőéves újságíró-hallgató)
