Emberi léptékkel szólva régen történt, 1984. június 5-én. Szép nyári, napos idő volt, vakáció közeledett, a gyermekekben már tombolt a nemsokára eljövő hosszú szünidő izgalma. Ennek a napnak azonban gyászos emléke maradt fenn, immár 37 éve.
A házilag eszkábált robbanóanyag déli fél egy körül felrobbant, és megölte a Mihai Viteazul-szoborcsoport közvetlen közelében tartózkodó Vaszi Jánoskát, aki egyes megszólalók szerint a bottal feltámasztott robbanószert rejtő dobozt kíváncsiságból megérintette. Vannak olyan feltételezések is, hogy az ügyben bűnösök odaküldték volna úgymond „megnézni, hogy mi az”... A robbanás azonnal bekövetkezett, és Jánoska teste szó szerint darabokra szakadt.
Jómagam a történtek felderítésével volt politikai elítéltként foglalkoztam a románul nem tudó szülők kérésére. A továbbiakban – számos hivatali dokumentum birtokában – a jelenleg biztosan ismert keveset és a feltételezett sok mindent próbálom feleleveníteni.
Sepsiszentgyörgy központjában a megye kommunista vezetői a Kárpátok géniuszának is nevezett Nicolae Ceaușescu jóindulatának elnyeréséért állították fel Mihai Viteazul vajda lovas szobrát, amely halvány emlékeztetője volt a kolozsvári Mátyás király-szobornak. A román történetírás szerint a hadvezér elsőként egyesítette a román hazát, amelyből „természetesen” Erdély sem hiányozhatott. Máskülönben máshol is állhatott volna a szobor, hiszen Mihai Viteazulnak Sepsiszengyörgyhöz semmi köze nem volt. A robbanás kivizsgálását a bukaresti államvédelmisek vették át: nem sokkal a robbanás után helikopterrel érkeztek, és elkezdték a kihallgatásokat. Különös volt, hiszen jól képzett szekus tisztekből Sepsiszentgyörgyön sem volt hiány, ám ezzel az volt a „baj”, hogy a magasabb rangúak magyarok voltak. Le is váltották őket nyomban. Egyesek szerint éppen ezért kellett megrendezni a robbantást, amely jóformán semmi kárt nem tett a szoborban.
Egy alkalommal néhány pillanatig láttam egy fényképet a helyszínről, pontosabban egy részletet: Jánoska egyik lábát a szobor közvetlen közelében. Ha ez a történés provokáció volt (feltételezés!), nem számoltak emberi sérüléssel: valószínűleg éjszaka kellett volna robbannia az ismeretlen anyagnak. Egy aradi gyártású csergőóra volt időzítve, de nem működött a beállítás szerint. A Securitate kihallgatta a város magyar értelmiségéből azokat, akiket addig is „ellenségként” tartott nyilván, valamint a robbanószerrel dolgozó bányászokat. Engem egy roppant mérges ezredes kérdezett a városban elterjedt, a provokációval kapcsolatos szóbeszédről... Az ügy azonban lassan lecsengett. Nem találták meg a tettest...
Mi, a volt politikai foglyok egyesületének aktív tagjai azonban nem nyugodhattunk bele egy 12 éves ártatlan gyermek halálába. 1990 után én vettem kezembe a már-már esélytelen felderítést. A szülők kérése számomra parancs volt, és meg is tettem mindent, hogy oldódjon a sötétség ez ügyben. Ticu Dumitrescu akkori parasztpárti képviselőnek, a volt politikai foglyok országos elnökének írtam, kérve a közreműködését. Tanácsára a Román Hírszerző Szolgálathoz (SRI) folyamodtunk (ma is őrzök erről az 1998. augusztus 31-én kelt dokumentumról egy másolatot), amely készségesnek mutatkozott. Dumitrescu az akkori belügyminiszterhez is elirányított, de ott nem jártunk eredménnyel: azt mondták, nem tartozik rájuk az eset.
Közben a SRI átküldte a szoborrobbantás dossziéját a brassói táblabíróságnak. Ugyanekkor a szülők a Kovászna megyei ügyészséghez fordultak a gyilkos kiderítését kérve (a beadványt mi készítettük el). Fölösleges volt, hiszen semmi nem volt a polgári ügyészség kezében a történtekről. Simó Erzsébet újságíróval (a Háromszék néhai munkatársával) elmentünk a brassói táblabíróság főügyészéhez, Nicolae Vasilescuhoz, aki legnagyobb megdöbbenésünkre közölte a szülőkkel – miközben a többkötetnyi ügyirat előtte volt az asztalon –, hogy nem nyomoznak tovább az ügyben (mintha eddig tettek volna valamit!), mivel a büntető törvénykönyv 122-es szakasza 1-es bekezdésének a) betűje szerint a bűnügyi felelősség 15 év után elévül.
Azóta már Jánoska szülei is meghaltak, édesanyja a fekete ruháját holtáig viselte, és vigasztalanul hunyt el. Mi pedig már csak annyit tehettünk, hogy örök emléket állítunk Jánoskának. Ez Vargha Mihály szobrászművész egész alakos alkotása lesz, amelyet a szoborcsoport közelében helyezünk majd el, terveink szerint jövő ilyenkor. A robbanás helyszínén idén is csendes megemlékezést tartunk, mint mindig.
