Mai napig sem tudjuk, mire mennyi időnk adatik még itt, hiszen Székelyföldön olyan dologidő van ezer éve, hogy azt Isten segedelmével kell beosztanunk országépítésre. Magyari Lajos hat esztendeje ment úgy el, hogy amoda se üzenni, se fölkiáltani nem vagyunk képesek.
Ha rágondolunk, arccal mindig úgy tekintünk fel, hogy azon az égi térképen elférjen bánatos Erdélyországunk, amelyhez köt a hűség eleveneket és holtakat. Magyari Lajos üzenetek halmazát terelte utolsó erejével egekig, látnák tisztán az istenek itt jelenünket, ahol utolsót kell rendre dobbantanunk.
Pilinszky János költő felé fordulok egy percig, hiszen már hat éve együtt ügyködnek Magyarival odafenn. „Az ember valamikor a kozmoszban élt, szinte együtt lélegzett a csillagokkal...” – írja ő. Magyari Lajos közben a csillagok közti járaton népe, szülőhazája dolgait intézi költői gonddal maga is. Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy magasában jogában állónak érezte ezt köztünk. Szerkesztett lapot, évekig volt Bukarestben a jog, a törvény asztalainál, írta a maga vezércikkeit nem is középiskolás fokon, verseit szavalta és szavalták tanulók, színművészek... Vajon mire mennek most a csillagok között érettünk?
Ami ránk szabatott itt, azt nem bízhatjuk immár az égiekre, el kell azt magunknak végeznünk, s idejében. Magyari Lajos költői tehetségével végezte népe megbízatását, ahogy győzte. Könyvei maradtak a maradék nemzetre, hangoztatván a magyarság s más népek jogait az igaz, a szabad életre. Ringyes-rongyos Európa képtelen tartani a gyeplőt, hát szükség van minden órában az igazmondók versszakaira gyökereket szaggató időkben. Emléke marad köztünk s a maradékainkra, ha már magunk sem leszünk.
