És ezt is egyre nehezebben tudja majd megadni az állam, amelynek máris a költségvetésből kell felpótolnia a nyugdíjalapot, és évről évre nagyobb összegekkel, mert az elöregedés nagyobb mértékben sújtja Romániát a szomszédos, elvileg hasonló helyzetben levő országoknál: innen vándorol ki a legtöbb aktív munkaerő, és az itt maradók is csak kevés gyermeket mernek vállalni.

Egy fiatal orvos, aki most havi 6000 lejt keres, 1458 lejes nyugdíjra számíthat, egy 3200 és 5500 lej közötti bérért dolgozó pedagógus 777–1336, egy mérnök legtöbb 1069 lejre, egy lelkész legtöbb 972 lejre, a minimálbéren élők (pillanatnyilag majdnem minden harmadik, összesen 1,58 millió alkalmazott) pedig havi 559 lejt kapnak majd 65 éves korukban. Vannak, akik jobban állnak: egy színésznő 1215 és 3037 lej közötti összegből, egy 8100 lejes munkabérű informatikus 3400 lejből gazdálkodhat idős korában, egy egyszerű parlamenti képviselő vagy szenátor pedig 18 000 lejes havi fizetése után 4373 lejre lesz jogosult, ha nem módosul a meglévő rendszer. A bérek és az árak változnak még, de ha így marad az elosztási elv, az arányok hasonlóak lesznek.

Ezek nem hivatalos adatok (nincs kormány, amely beismerné, hogy ilyen anyagiakkal biztosít „nyugodt öregséget” az országot jelenleg vállukon hordozó generációknak, hanem a Szabad Európa Rádió számításai, és a rendes, befizetés alapú nyugdíjakra vonatkoznak, nem a különnyugdíjakra, amelyekből a fenti kategóriák egyike sem részesül, már a törvényhozók sem (akik négyévi parlamenti bóbiskolás után kétszer annyit vághattak zsebre – a rendes, magas nyugdíjuk mellett – , mint egy átlagember 35 évi munka után). De azért maradt elég kiváltságos: ha nem is szám szerint vannak sokan (a legutóbbi közlés szerint 208 ezren tartoznak azok közé, akiknek kevés szolgálat után is több jár a közösből), igen sokba kerülnek, 2020-ban például 9,2 milliárd lejt kaptak az összesen 80 milliárd lejes nyugdíjalapból. Ami egyre kevésbé fedi a szükségleteket: idén a 90 milliárd lejes keretnek már csak a 81,3 százaléka származik befizetésekből, tehát szinte minden ötödik nyugdíjra máshonnan kell pénzt előteremteni.

De honnan? Ezt még pénzügyér miniszterelnökünk sem tudja. Az már látszik, hogy a helyzet – amelyet a posztkommunista politikai osztálynak köszönhetünk – tarthatatlan. A pillanatnyi állapot sem tükrözi azt a gazdasági növekedést, amellyel oly sokat dicsekednek az ország vezetői – egy idei összesítés szerint Románia 4,9 millió nyugdíjasából 2,7 millió kap a havi 1500 lejes átlagnyugdíjnál kevesebbet –, a kilátások pedig rosszak: ha ezen az úton megyünk tovább, csak összeomlásra számíthatunk.

Ezért hirdetnek újabb nyugdíjreformot, pár évvel az előző után. A terveket azonban annyi titkolózás és ködösítés övezi, mintha maguk a döntéshozók sem tudnák, mit akarnak. Méltányosságot és fenntarthatóságot emlegetnek, de az ígéretek eddig is szépek és biztatóak voltak – csak túlságosan vékony réteg számára valósultak meg…