Az Erdélyi Művészeti Központ emeleti termét második hete már, hogy Jakobovits Márta kiállítása foglalja el. Újszerű, vagy inkább a megszokottól különböző a látvány, mely hatására a belépő valósággal meghökken – ahogy mondani szokták: „földbe gyökerezik a lába”.
Csak áll, csak áll, egy ideig szemlélődik, próbálja befogni a földön és falakon, a rögtönzött pódiumokon szétterülő látványt, s csak azután van ereje ahhoz, hogy próbáljon betekinteni az összkép mögé, a már első nézésre lenyűgöző látvány összetevőibe, részleteibe is.
Itt most a tárgy az úr, a kerámia világában, vagy mondhatjuk úgy is: nyelvezetén megszületett tárgyak sokasága.
Nagymamám, dédanyám, üknagyanyám
Nem képeket látsz, ez egy teljesen más művészeti világ, más formában és más tartalomban is. Ha szobrot vélsz felfedezni a látványrengetegben, az is csak arra emlékeztető, csak utalásszerűen az, mely nem a formába tömörített látványt, hanem átköltöttet, a megszokottól különbözőt jelenít meg (Nagymamám, dédanyám, üknagyanyám; Párkák)…
Formák, formák, formák…
Nem utánzók, hanem teremtettek, önmagukat adók, a lét titkait boncolgatók vagy rejtegetők. Formák, kerámiában kivitelezett tárgyformák, melyek csak esetlegesen hasonlítanak valamihez – emberi alakhoz, tálhoz, dobozhoz, tégelyhez – vagy önmagukat kivéve semmihez. Van tárgy, mely fűszeresdoboz is lehetne, be is födhető, használati jelleget is kaphat(na). Nézed, nézed, barátkozol velük. Látsz bennük valami furcsa leszorítottságot, látod felületük megmunkáltságát. Egyes plasztikus alakzatokat, mintha valamiféle bordázat vagy gyűröttség ráncai fognának össze (Mitológiai alakok; Forma I; Torzó), amelyek már-már megmozdítják, gazdaggá, izgalmassá teszik a felületet, magát a művet – mert mindig mindenben érezhető a mű, ama tárgy alkotásjellege –, de ennek az izgalmasságnak nincs valamire utaló tartalma, itt minden önmaga, semmi más. Mondhatom úgyis – ha tartalmat keresek mögöttük – az idő megjelenítései. Nincs utánérzés, nincs epikum, de van valami lezártság, lüktető rejtőzködés, vannak sejtelmek, titokzatosságok, és mintha lenne törvény, rendbe fogó, sűrítetten tálalt, a lét vagy teremtett lét ezerarcúságának a törvénye.
Ahogy néztem, oda-odahajoltam egy-egy tárgycsoporthoz, előkívánkozott valahogy a megfogalmazás, vagy a tapogatózó érzékelés kipróbált kifejezése: beszédes formák. Aztán jött is a belső szembefordulás, elutasítás. Nem, nem, nem jó! Ezek nem mondanak, nem beszélnek! Nincs itt beszédesség. Aztán máris a helyébe tolult: hallgatagok, igen, hallgatag formák, melyek ha mégis megszólalnak, elsősorban a hallgatagságuk által teszik ezt. Mintha valami nagy csend uralná őket, s velük mindent itt, ebben a teremben. Valamiféle titokzatosság, a szép megfogalmazhatatlansága. Mindenik csak önmaga, semmi más. Azt is csak lassan fedeztem fel, hogy Jakobovits Márta alkotótársnak minősíti magát művei kompozíciókba való rendezésével. A Társ a teremtés. A természet teremtő ereje. Ő ahhoz társul, úgy kaphatnak rendezéseiben, tárgyi megvalósításaiban, látvány-felvonultatásaiban helyet millió évek alakította, önmaguk titkába burkolózó kavicsok, csiszolt, sokszor színben is gazdag kőalakzatok, fakéregdarabok, összezsugorodott falevelek, halomba szórt vagy a lét folyamatosságát kifejező, látványformát öltő homokrétegek, s köztük, rájuk helyezve és egyben hozzájuk is idomítva a művész asszony tárgyteremtményei, melyek ugyanúgy titokzatosak, mint a kövek, fadarabok vagy természet teremtette szeletei az örökkévalóságnak.
Így a művész teremtőtársként, a teremtésbe beilleszkedett szellemi lényként van jelen, akinek tulajdonsága a szinte hihetetlen formaérzékenység, a rácsodálkozás, a rácsodálkoztatás képessége. Önmaga elrejtésének, beburkoltatottságának az állapotából a szellemiség sugároztatásának a képessége.
Nézem a kiállítást…
Kerámiák.
Ebben a műfajban alkotta meg életművét. S most a maga módján összegezi eddigi munkásságát.
Az alkotónak minden kiállítás egy próbatétel, egy számadás a közönség előtt arról, hogy íme, ez vagyok, ez az én művészetem.
Ha azt mondom erről a kiállításról, hogy monumentális, igaz is lesz, meg nem is. Igaz, mert látványként egészen rendkívüli. Egy alkotó élet műveit mutatja fel szelektív módszerekkel. Van, ahol nagyvonalú kompozíciók formájában „tálal” (A nagy kör; A megtett út), s van, ahol kisebb csoportokban mutatja a rokonszellemű műveket, tárgyakat. Így lesz az összhatás a tálalás változatosságában is lenyűgöző… És megismételve a szót: monumentális.
De ha szemlélés tárgyaivá teszem magukat az alkotásokat, a kisebb vagy nagyobb kerámiákat, formákat, formatípusokat, azok halkra hangoltak, visszafogottak, leredukáltak formájukban, anyagiságukban, színvilágukban, megjelenítésükben.
Itt minden rejtett. Nemcsak a formák mozdulásai vagy mozdulatlanságai, még a színek is, a mindent egybefogó szürkék, derítő okkerek, komoruló barnák, leszorított – és mégis fénylő – türkizek, ritkán zöldek, halkan elővillanóak.
Mitológiai alakok
Jakobovits Márta életművét nem rejtek módon alkotta meg. Immár fél évszázada jelen van művészeti életünkben, ott van a kerámiaszimpóziumokon, a biennálékon (a kerámia legnagyobbjának, a vallaurisi biennálénak is volt meghívottja), s művészetének halkra fogott gazdagságával a jelenkori kerámia „műfaji” alakulásába is beleszól, beleszólt. Neki is része van abban, hogy a műfaj használati tárgyszerűségét – mely abban a mivoltában is egy bizonyos arculatot, szellemiséget, ízlés-kifejezést jelentett, jelenthetett – meg is tartotta s át is vitte a maga „titkokat kereső” stílusának, önnön jelentkezési formavilágának szinte hihetetlenül gazdag tárgyi rejtelmességeinek sokarcú világába.
Munkásságában Erdély művészetének kimagasló értékeit teremtette meg. Erről vall ez a kiállítása is.
