Jövőt álmodó költőink közül talán nem mondok újat, ha a nemzedékem számára, a két ország partján, Váczi Mihály Még nem elég… és Farkas Árpád Orra bukva az avaron… című versei álltak hozzánk a legközelebb. A lobogó belső láz, a borzongás úgy sütött át a bőrön mindkét költő versében, mint a csontvelőt is didergetőn átfagyasztó februári szél, a vérünk besűrűsödött, mint később, asszonyidőkben. Mondtuk, mondtuk ezeket a verseket séta közben, kocsmai asztaloknál, cigarettafüstös részeg hajnalokon, a felettünk fénylő csillagok alatt, mert igen, ha tagadnánk is, fénylő csillagok övezték-kövezték a fiatalságunkból fölsejlő álmainkat, mert azok az idők még nem a józanító fájdalom pikkelyeit kivérző idők voltak, hanem épp ellenkezőleg, a sziklás, szakadékos, a hegyek csúcsára is elérhető álmokat álmodó fiatalság ideje. Igen, emlékszem, kilúdbőrözött a soraik hallatán tüskésre a testünk is, a szavak, a szavak szebben ragyogtak ránk, mint a simogató lánymosolyok: az érthetőség határán olyan lázat, hitet, mint ebben a két versben, addigi fiatalságunkban célként nem találtunk.

Aztán egy nap megláttam a költőt is. Csíkszeredában a fiatal költők antológiájának a bemutatóján, a Művelődési Ház lépcsőjén ott állt panyókára vetett kabátban, fehér ingben, magányosan Farkas Árpád. Hullámos fekete haja csillámlott a ráhulló napfényben…, és egyedülvalóságában olyan magányosnak tűnt, mintha egy megcsonkolt nemzet gondját cipelte volna gerincsorvasztó időkben a hátán.

Farkas Árpád szinte már az első megszólalásában is a hitet adó, nemzetféltő, őrző költők közé tartozott, még akkor is, ha arcát akkor még nem szabdalták a később már markáns-keménnyé a barázdált ráncok, és gondjaiban olyan egyenesen állt, mint a jegenyék.

Kevés olyan költőnk van, volt, mint az örökös fájdalmat sugárzó Farkas Árpád. Hasonlatainak, szókapcsolatainak a szövete mind-mind a szülőföld vérrel, könnyel áztatott rögeiből, fájdalmából vétettek, verseiben nem csak megszólaltatta a hazai tájat, a suvadásos dombok alatt a mélyben ott virrasztott az örök féltés, az egyetemes gondolat mögött a székely bánat. Évezredes fájdalmak, vágtató lópaták alatt összetört csontok, hullámzó temetők fényezték a szavait… És persze a kis népek fájdalma fölött a remény örök délibábja… Igen, Farkas Árpád a nagyvilág helyett a többnyire az otthonról hozott szülőföld széthulló arcát szólítja meg, kaszák, kések villannak veszejtő időkben, „az erdélyi asszonyok mögött” a Kárpát-medence soha be nem teljesedő álmai lebegnek, szilaj férfiak vágya fénylik, omlik. És persze a marcangoló kétely. A fájdalom örökös riadalmai: „Áron még szorítja, de Imre, Imre ő egyre jobban elhagyja magát”. És kérdem: a 21. század költői közül ki írná fel életmű kötetcímnek manapság, hogy olvasói is legyenek: „Ostorzúgásban ének”. És egyáltalán tudja-e még valaki Budapest belvárosában, Kis-Magyarországon: mi az ostor? A fájdalom hússzaggató, sziszegő testünkbe maró fénycsóvái? Dózsa tüzes koronája?

2021 februárjában Sepsiszentgyörgyön meghalt Farkas Árpád. A világban szétszóródott iskolatársai még aznap meghirdették egymás között: szobrot kell állítani Farkas Árpádnak. Szószólónak, harangnak a szélben dr. Ferenczy Ferencet, Székelyudvarhely volt polgármesterét kérték fel.

Lám, mire is jó a világháló!

Lőrincz György