Pár éve június az egyik legsűrűbb hónap számukra, hiszen két dátum is a rendelkezésükre áll, hogy „kulturális” megnyilvánulásaikkal „boldogítsák” az itt élőket, románokat és magyarokat egyaránt. És e téren nem is okoznak csalódást, amint tették azt idén is, először június 4-én Sepsiszentgyörgyön, majd pár napja az úzvölgyi katonatemetőnél, mely a jelek szerint lassan a román szélsőségesek bejáratott zarándokhelyévé válik. Ahová természetesen csakis ünnepelni járnak, és persze elejét venni, vagy ha szükséges, ellenállni a sírkertben felállított román keresztek és emlékmű elleni magyar ármánykodásoknak.

Következetességükhöz kétség nem fér, így megszokott formájukat ez alkalommal menetrendszerűen hozták, élükön a mostanra elsődleges szellemi vezérüknek előlépő Mihai Târnoveanuval. A székelyföldi (és nem csak) megmozdulásokról elmaradhatatlan nemzetféltő ugyanis mind felhívásával, mind szónoklatával ezúttal is kétséget kizáróan bizonyította, mit is értenek mindenekelőtt a honszeretet alatt: a mellettük élő nemzet tagjainak gyalázását, megalázását, párhuzamosan a sajátjuk aránytalan felmagasztalásával, felsőbbrendűségének folyamatos bizonyításával. És mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt, így gyakorlatilag majd minden megengedett: arcpirító, ordas hazugságok ismételgetése, a magyaroknak címzett kendőzetlen fenyegetőzéssel, sértegetéssel, alaptalan vádakkal egybekötve. Legyen szó az úzvölgyi sírkert általuk vallott, hivatalosan egyébként már többszörösen megcáfolt, „alternatív” történetéről, vagy éppen a két évvel ezelőtti szerintük „teljességgel erőszakmentes”, mégis csataként ábrázolt eseményekről, Tărnoveanu és elvbarátai olyan párhuzamos valóságot igyekeznek felvázolni, mely egyrészt létjogosultságot ad a székelyföldi „ünnepi” felvonulásaikra, megmozdulásaikra, másrészt magyarázatul szolgál mély hazaszeretetük oly szűk „földrajzi” kereteire is. És pont eme árnyalatok azok, amelyek ez alkalommal is orvul elárulják valódi szándékukat.

Mert jól hangzik ugyan, hogy más, román hősök nyughelyéül szolgáló katonatemetőkben álló kereszteket buldózerek nem fenyegetnek, a nemtörődömség, hanyagság, elfeledettség viszont annál inkább. Tömve az internet az ország különböző szegleteiben található, ijesztően elhanyagolt állapotban lévő, esetenként szemétdombnak ható hősi temetők képeivel. Érdekes, a Székelyföldre szorgosan idesereglő román hazafiaknak és honleányoknak az év fennmaradó napjaiban valahogy nem jut idejük felkeresni e helyeket, és legalább elfogadható állapotba hozni azokat. De miért is fárasztanák magukat, ha tettüknek nincs igazán tétje, hiszen nincs kit hergelni, helyreutasítani, megfenyíteni, zászlótengerrel, sértő molinókkal, és nem utolsósorban megalázó szlogenekkel idegesíteni, és ezáltal a figyelem központjába kerülni, hősként tetszelegni.