Pillanatképek, beszélgetésfoszlányok, belső monológok, replikák, amelyekről nem mindig lehet tudni, hogy térben és időben hol hangzanak el, ugyanis a szereplők külön világokban léteznek. Valójában egymás mellé szerkesztett gondolatokból és témákból áll O. Horváth Sára Életigen című darabja, időnként azonban mégis találkoznak egymással a mesélők, a látszólag szerteágazó témák pedig végül mégiscsak összeérnek a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Kiliti Krisztián által rendezett előadásában.
Kétségkívül izgalmas szöveg, de meglehetősen távol áll attól, amit a drámai műnem jelent. Márpedig, ha színpadidegen, túl sok előadás-kísérletet nem fog megérni – gondoltuk magunkban a bemutató első perceiben, miközben figyeltük a színpadot külön terekre felosztó fényköröket, a hátsó üvegfal mögött pedig Meryl Streepet és a zenei kütyük szőke parókás bűvölőjét, akinek belépője, de valójában az egész jelenléte derűt csalt a nézőtérre, annak ellenére, hogy az előadás a lehető legsúlyosabb témákat érinti.
Minden újabb és újabb információval izgalmasabbá válik a darab. A nagyvárosok metróinak magukba zárkózott utasait véljük felfedezni benne, a végtelen autósorokban járműveikben utazókat, huszonegyedik századi világunkat, melyben egymás mellett létezünk, és mégis olyan végtelenül magányosan. Ugyanabban a süllyedő hajóban evezünk, de távolról sem alkotunk közösséget egymással. Pedig nagyjából ugyanarra gondolunk, ha meglátunk egy óriásreklámot a város valamelyik pontján, melyről adott esetben Meryl Streep is ránk mosolyoghat. Vajon vannak-e közös problémáink, minek örülünk, mitől félünk? Vannak-e közös vágyaink, céljaink, vagy mindig más oldalát látjuk a felmerülő kérdéseknek? Milyen pontokon találkoznak egymással a gondolataink? Vállaljuk-e önmagunkat, kimondott szavaink tükrözik-e vagy éppenséggel eltakarják az érzelmeinket? Ami biztos: hogy mindnyájunknak végtelenül nagy szükségünk van szeretetre, elfogadásra, társakra.
Látványban semmi különös nem történik, a színpadkép nagyjából ugyanaz első pillanattól az utolsóig. A játék sem változik sokat. Magukról mesélő emberek mikrofonokkal kihangosított, felmutatott gondolataikkal, interjúrészletek a nagy színésznővel, ABBA-dallamok élőben, meglehetősen szokatlan hangszerelésben. De egyre többet tudunk meg arról, hogy ki kicsoda, mit képvisel, milyen viszonyban van a többiekkel. Folyamatosan új információk hangzanak el, szusszanásnyi időre sem léphetünk ki a játékból, megbabonázva figyeljük, ahogy lassan összeáll a kudarcok, félelmek, valóra nem váltható álmok fájdalmas panorámája. Tragikus, amit látunk, olykor megható is, de nem sajnálatot érzünk, inkább megrendülést vagy éppenséggel reménytelenséget.
Nagyszerű a színészek játéka, szereplőik életszagúak, a drámaiatlanból drámait, a színházszerűtlenből színházszerűt varázsolnak. Olyan számukra ez a mű, akár egy érettségi bizonyítvány, de az is lehet, hogy ők állítanak ki érettségi bizonyítványt O. Horváth Sára darabjának. Nem lenne nehéz elvérezni ezzel a szöveggel. Mert a színész szeret játszani, de ez a mű nem bírná meg a játékokat, ehhez őszinteség, jelenlét, magabiztosság kell. Az a fajta német színház jut eszünkbe róla, amelyet Michael Thalheimer rendező neve fémjelez számunkra az első Reflex fesztivál Oreszteiája óta. Csak állnak és mondják, de él az arcuk, a szemük, mesél a testük, a gesztusaik. Mi más volna a legigazibb színház, mint a színész a maga meztelen valóságában? Ki lehetne emelni egy-két alakítást, de ezzel elmarasztalnánk a többit, és valójában senki sem szolgált rá erre. Voltak kiemelkedő pillanatok, de igazából egységes volt a mezőny, talán csak a szöveg volt kegyesebb egyik-másik színészhez.
A zene szikár, nyers, de az ismerős dallamok mégis meleg színeket adnak az előadáshoz, ellensúlyozzák a szöveg rendkívül sötét tónusait. Kivéve Mátray László gitárjátékát (!), mely a dobkísérettel együtt sötétlilába hajlik.
Kiliti Krisztián rendező nagyszerűen ráérzett a formára, semmi más játékot, rendezői bravúrokat nem hiányoltunk ebből az előadásból. Talán még azt a kis táncikálást is fölöslegesnek éreztük, amivel a vége felé megpróbálták mozgalmasabbá tenni a produkciót. Mert kissé művinek, „megcsináltnak” hatott ebben az egyszerűségben, ráadásul tele volt hibákkal, pontatlanságokkal. Értettük és értékeltük azonban benne a jó szándékot.
A szövegmondásban is volt néhány feltűnő hiba, amikor egymásra beszéltek a szereplők. De minden bizonnyal iszonyú nehéz lehet olyan szövegekkel játszani, amelyek nem kapcsolódnak konkrétan egymáshoz. Végszótól végszóig követik egymást a replikák, s ha véletlenül valamelyik kimarad, veszélybe kerül az egész rendszer. Nem beszélve arról, hogy úgy kell fenntartani egy bizonyos lelkiállapotot, hogy nem lehet egymásból töltekezni, ugyanis mindenki máshol tart a saját történetében. Mint a filmes forgatásokon: amikor ráfordul a kamera a színészre, egyből hozni kell a megfelelő érzelmeket.
Hogy miért Életigen? Ez az attitűd talán csak Meryl Streep alakjában fedezhető fel, de ő is inkább csak beszél róla, mintha ezzel próbálná leplezni, hogy bizony az ő élete is kudarcok sorozata. Mert bármit is mutat a filmvászon, a színész igazi élete mégiscsak a magánélet.
Előadás után jólesett kilépni a nyári estébe, örülni az életnek, a fénynek, de elkísértek még egy ideig a látottak. Ha életigen nem is volt, színházigen azért mindenképpen. A rendező kísérleti színházként ajánlotta figyelmünkbe, és tényleg új irány ez a színházcsinálásban, a drámaírásban, melyhez hasonló szövegeket először Roland Schimmelpfennignél olvastunk. Izgalmas, de nem biztos, hogy sokáig lehet művelni ezt a formát, nagyon is rendezőfüggő, társulatfüggő, hogy egy ponton túl lehet-e újat mondani vele. Ezúttal mindenképpen sikerült.
