A lényeg a beszélgetés volt, de néhány mozgásformát, a kontakttánc egyes elemeit és egy izgalmas bizalomjátékot is kipróbálhattak a vállalkozóbb kedvű sétapartnerek, beszélgetőtársak. A leginkább talán beavató színháznak lehetne nevezni ezt a néző gondolataiból kiinduló, az ő tapasztalataira adaptált ismeretterjesztő programot.

Az érdeklődő a színház büféjében találkozhatott Szekrényes Lászlóval, aki meghívta őt egy kávéra, teára, és beszélgetést kezdeményezett vele. Arról, hogy milyen előadásokat látott legutóbb, mit gondol azokról, vajon nehéz lehet-e végigmenni a színpadon vagy csak állni ott a közönség tekintetének kereszttüzében... A lehető legegyszerűbb kérdések által próbálta ráirányítani a figyelmet a színpadi mozgásra. Nem előadó volt, inkább hallgató, úgy vezette a beszélgetés fonalát, hogy a társa meséljen, olyan helyzetbe hozta, hogy kénytelen legyen átgondolnia azokat az első hallásra banálisnak tűnő kérdéseket, amelyek valójában a mozgásszínház lényegére világítanak rá.

Amikor már egészen közvetlenné vált a beszélgetés, azt kezdeményezte a színész, hogy induljanak el, sétáljanak egyet a városban. Séta közben persze tovább folyt a társalgás. Ezúttal inkább a testünkről, tartásunkról, azokról a mozdulatsorokról, amelyeket már rég automatikusan végzünk, aztán a légzésre figyeltünk jobban, a színész megmutatta és el is magyarázta annak helyes formáját. A lábtartástól egyenes úton jutottunk el a sporthoz, focihoz, a különböző cipőtalpakhoz, és ahhoz, hogy mennyi minden befolyásolhatja a járásunkat, hogy bizonyos mozgásformák milyen típusú karaktereket idéznek.

Aztán megérkeztünk egy olyan helyre a városban, ahol kevés ember jár, és kipróbáltunk egy játékot: egyikünk behunyt szemmel lépegetett, a másik a vállára tett kézzel vagy csak szavakkal irányította. Izgalmas érzés volt, ilyenkor állandóan attól tart az ember, hogy bele fog ütközni valamibe. Vajon megbízhatok-e a társamban, akit alig ismerek, vajon megbízhatunk-e társainkban, akiket nagyon jól ismerünk? Megtörténhet-e, hogy rosszindulatból vagy viccből nekivezetnek valaminek, vagy csupán kissé megbotlasztanak? Vajon mi tudunk-e úgy vezetni másokat, hogy nem kísért meg közben a kisördög? Valójában minden egyes színházi előadás esetében felmerülhetnek ezek a kérdések. A színház csapatjáték, ahol az egymásrautaltság és ezzel együtt a kiszolgáltatottság érzése elkerülhetetlen. Kölcsönös bizalom nélkül nincs színház.

A bizalomról is beszélgettünk tehát, arról az érzésről, mely általában megkétszerezi az erőt egy bemutató előtt. Ami a legfontosabb összetartó erő egy társulatban. Csak akkor tud ugyanis kilépni a színész a takarás mögül és fejest ugrani a semmibe, ha tudja, hogy számíthat a társaira. A család esetében ugyanez a helyzet. Később a civilségről és a színpadi civilségről is szó esett, és még sok minden másról.

Csak legvégül jutottunk el a tánchoz, a művész pedig egy különleges helyszínt választott arra a célra, hogy a segítségével kipróbálhassuk a kontakttánc egyszerűbb mozdulatait, a testbeszéd különböző formáit, a táncban való egymásrautaltságot. Izgalmas és tanulságos tapasztalat volt. Újra nyilvánvalóvá vált, hogy hiába tudunk elméletben bizonyos dolgokat, a gyakorlati tapasztalat egészen más dimenzió. Testünk rezdülései, az ellentétes mozgások közötti kölcsönhatás, az egyensúlyhelyzetek változásai és annak fenntartása... Csupa új élmények voltak, amiket csak ajánlani tudunk mindenkinek, akit érdekel a színház, a tánc, vagy aki kissé butának érzi magát az M Studio előadásain, mert akárhogy is erőlteti az agyát, nem tud fogást találni a látottakon. Valójában a saját gondolataink által kerültünk közelebb a színházhoz, abból tanultunk, amit mi magunk fogalmaztunk meg Szekrényes László kérdései, felvetései nyomán. Az értő közönség kinevelése szempontjából rendkívül fontos az ilyenfajta beavatás, ezért, bár az országos projekt véget ért, helyi szinten nem lenne érdektelen a folytatás.