Rögtön a háború utáni években, 1945–46-ban összetrombitálták Kolozsváron (valószínű, máshol is, de én ennek vagyok részt vevő tanúja) a diákságot, hogy döntsön arról, kell-e tanulnunk latin nyelvet vagy sem. Mit gondolnak, hogy döntött a diákság? Természetesen úgy, hogy nincs szükség a „holt nyelv” ismeretére. De ha a matematikáról hirdettek volna döntő gyűlést, valószínűleg ugyanígy határoztak volna. Mert ilyen a diák: minél kevesebb terhet kíván a nyakába!

A tanügyminiszter most újra feltalálta a spanyolviaszt: osztályozza a diák tanára munkáját. Ennél bizarabb határozat nem is születhetett volna. Nos, ezután a diák a szigorú és a tudást megkövetelő tanárt majd leminősíti (mert ilyen a mindenkori diák). Saját tanáraim közül alighanem egykori angoltanárunk kapta volna a legjobb minősítést diákjaitól, mert nagy focidrukker volt, és óráinak tényleges tartalma a meccsek kiértékelése volt. Számtantanárom valószínűleg sokkal gyengébb osztályzatot kapna, pedig nem tett mást, csak jól tanított és elvárta a jó tanulást.

Úgy gondolom, a mindenkori diákot felelőtlenség felnőtt társadalmunk ítéletére biztatni, számára a tanulásnak és az arról adott számadásnak kell minél eredményesebbnek lennie. A jó tanár osztályozás nélkül is elnyeri tanítványainak a tiszteletét, illik megfelelni az elvárásának.

Ha olvasóink netalán arra gondolnának, hogy igen leértékelem a diák felelősségét, tiltakoznom kellene. Ha rövid ideig is, de voltam tanár, diákbarát is, de csak egy megengedhető határig. A nagy szabadosság a háború utáni évek idején vált gyakorlattá... Rövidre sikerült tanári pályám után azonban most is meghívnak találkozóikra egykori diákjaim. Pedig soha nem haverkodtam velük ragaszkodásuk elnyeréséért, szigorú tanárként emlékeznek rám.

Kérem, ne vegyék ezt kedves olvasóim dicsekvésnek. Hivatásból lettem tanár, meggyőződésem volt, hogy a biológiai ismeretekre szükségük lesz diákjaimnak.