Christine néhány lépést tesz az utcán, elmegy a parkoló sarkáig. A falnál keres menedéket egy árnyékfoltban. A Tejbár illatos melege után megborzong az esti hidegtől. A szürke ég rózsaszínűbe vált át, fénylik a város felőli oldalon, a halotthamvasztó kéményei fölött vastag csík húzódik. Nincs zaj, azaz nincs olyan zaj, ami fölkeltené a figyelmét. Csak az autók és a teherautók tompa zúgása hallatszik ott lejjebb, az autóút hídján, emberek és gyerekek hangja a lakásokban, meg a televízió orrhangja.
Christine-nek nem akaródzik hazamenni a szüleihez. Ott akar maradni, mozdulatlanul, hátával a hideg falhoz támaszkodva, az éjszakát akarja nézni, a szürke, elmosódott eget, a hatalmas, fehér falakat, melyeken megvilágosodik száz és száz ablak. Meg a mozdulatlan autókat a parkolókban, az utcai lámpák tócsájában, az utcán álló teherautókat, a város fényeit, melyek halvány csillagokként gyúlnak fel. Az élet zavaros zaját akarja hallgatni, amely a lakásokból kiszűrődik, mindent egyszerre akar hallani, érezni akarja az éjszaka hidegét. Sokáig áll mozdulatlanul a fal előtt, míg a hidegtől el nem gémberedik a lába, a karja, a válla. Vízcseppek csillognak fehér anorákján, a csizmáján.
Újból járkálni kezd a kihalt utcákon, körbejárja a háztömböket. Nemigen tudja, hová menjen. Elindul az iskola épülete felé, aztán átvág az óvodán, az út túlfelén, s bejárja az utcácskákat, ahol ütött-kopott házak állnak a kopasz kertekben. Amerre jár, mérges kutyák ugatnak a kerítés mögött, fekete macskák futnak át előtte, a parkoló autók alatt.
Amikor a háztömbökhöz ér, a terek és a parkolók közepén magasodó óriásokhoz, megborzong az utcai lámpák hideg, nyirkos fényében.
Motorkerékpárok zúgnak fel, feléje tartanak. Hallja a motorok robaját a házak között, de nem tudja, merre járnak. Hová menjen? Christine el szeretne bújni, mert a széles út közepén áll, kíméletlenül megvilágítja a lámpafény. Futni kezd a legközelebbi ház felé, hátával a falhoz lapul, épp amikor a motorosok végigszáguldanak az utcán. Hatan vagy heten lehetnek, bukósisak rejti őket, fekete műbőrbe vannak öltözve, Trial motorjuk merő sár. Christine látja, amint befordulnak az útkereszteződésnél, egyre távolabbról hallja a motorok dörejét, mely végül elhal.
Hirtelen félni kezd. Nem tudja igazán, mitől fél, de a félelem benne van, mint a borzongás, és körülötte is ott van, a tágas, kihalt utcák csendjében, az óriási, száz- és ezerablakos házak csendjében, az utcai lámpák narancssárga fényében, a hideg szélben, mely felfelé áramlik a völgy mentén, a füst fanyar szagát hozza magával, az autóút zúgását. Különös, bizonytalan félelem ez, Christine-nek összeszorul tőle a torka, verejték csurog a hátán, nyirkos a tenyere, pedig hideg van.
Szaporán lépdel, megpróbál nem gondolni semmire. De hirtelen eszébe ötlik a Tejbár tulajdonosának éles pillantása, és hevesebben kezd dobogni a szíve, mintha még most is magán érezné a tekintetét, amint a sötétben leselkedik rá. Lehet, hogy itt van valahol. Emlékszik, épp zárni készült, és végigmustrálta őt, amikor kiment a Tejbárból, és az utcán álldogált.
És hirtelen újból itt teremnek a motorosok. Most nem is hallotta, hogy jönnek, egyszerre érkeztek a robajjal. Talán kis sebességgel jöttek, a ház parkolójában cikázva fordultak meg, az álló autók között surrantak át, hogy meglepjék.
Christine bénultan áll, a lámpa sárga fénye megcsillan szőke haján, a fehér anorákon, a csizmán, s a motorok lassan keringenek körülötte. A motorosok arcát eltakarja a bukósisak arcvédője, mintha egyik sem nézne rá, csak körbe forognak, kis gázt adagolva, s ettől bukdácsol a motorjuk, ugrálnak a lámpák, szökdécsel a piros stoplámpa. Ahogy forognak, egyre szűkül a kör, s most oly közel vannak, hogy Christine-t megcsapja a kipufogók melege. Dermedten áll a téren, dobol a szíve, elgyengült a lába. Tekergeti a fejét, a nagy házak felé néz, de magasak a falak, a világos ablakoknak se szeri, se száma, és az a sok mozdulatlan autó a parkolóban, karosszériájuk csupa fény. Remeg a lába, szédülés környékezi. Hirtelen felkiált, és futni kezd, ahogy csak bír, toronyiránt, a parkolón keresztül.
De a motorosok nem tágítanak, megkerülik a parkoló autókat, feléje tartanak, lámpájukkal elvakítják, gázt adva fel-felbőgetik a motort.
Christine nem áll meg. Átszalad a parkolón, aztán fut-fut a sugárutakon, a házfalak tövében, átvág a lenyírt gyepen. Gyorsan fut, zihálva szedi a levegőt, a hideg széltől könnyek csorognak végig az arcán. A futástól nem tudja, hol van, csak az egyforma házak nagy, fehér falait látja maga körül, száz és ezer egyforma ablakot, piszkos füvet, parkolók nyílnak szét előtte mozdulatlan autókkal, lámpák narancsszínű fényében fürdő utcák. Aztán, éppoly hirtelen, mint ahogy megjelentek, eltűnnek a motorosok. Újból csend borul a lakótelepre, a hideg, az üresség, és Christine hallja az autók távoli zúgását, ott gurulnak a nagy hídon, mely átszeli a folyót.
Látja, hol van. A lába öntudatlanul ide vezette, ahhoz a házhoz, ahol lakik. Felnéz, a lakás ablakait keresi, amelyek mögött ott az apja, az anyja, a húga. Már öt hónapja, hogy itt laknak, de mindig sokáig kell keresgélnie, amíg megismeri a három ablakot a muskátlis mellett. A nagy szoba két ablaka világos, mert ott ül egy fotelben az apja, eszik, és a televíziót nézi. Christine fáradt, és szinte örül, hogy hazamehet a szűk lakásba, beszívhatja a nehéz ételszagot, hallgathatja a televízió orrhangját.
Felmegy a lépcsőn, belöki a ház kapuját, ráteszi az ujját a lépcsőházi világítás gombjára. Ekkor pillantja meg őket. Ott állnak, reá várnak, valamennyien, fekete műbőr dzsekijükben, lehúzott arcvédőjű bukósisakjuk csillog a lépcsőházi világításban.
Christine nem tud kiáltani, valami rátelepszik a torkára, megbénítja a lábát. A fiúk közelebb lépnek. Egyikük, egy magas, pilótadzsekiben, narancsszínű bukósisakján füstszínű plexiüveg arcvédővel, egészen közel lép hozzá, megragadja a karját. Christine szabadulni igyekszik, kinyitja a száját, kiáltani szeretne. De a fiú hasba vágja, ott, ahol kétfelé hajlik a test, és megszakad a lélegzet. A fiúk magukkal vonszolják a lift melletti ajtóhoz, lemennek a visszhangos betonlépcsőn. Hallani a földszinti lakók televízióját, edénycsörgést, gyerekricsajt. A pincében szürke a fény, a csövek és a lefolyók között két vagy három égő világít. A motorosok szaporán lépkednek, szinte viszik Christine testét. Nem szólnak egy szót sem. Kinyitnak egy ajtót. Pincerekesz, alig négy vagy öt négyzetméter szürke betonból, ládák halmozódnak benne, a földön egy ócska matrac. Christine-t a földre dobják, az egyik motoros gyertyát gyújt, és a pince túlsó felén egy csorba tányérba helyezi. Olyan kicsi a pince, hogy egymás mellé préselődnek a fiúk. Kinn elalszik a lépcsőházi világítás, csak a gyertya fénye reszket. Christine visszanyeri a lélegzetét. Könnyei végigcsorognak az arcán, elmázolják a szemfestéket és az alapozót. Vacog a foga.
— Vetkőzz le!
A magas fiú hangja visszhangzik a szűk pincében, kemény, rekedt hang, Christine nem ismeri. Mivel nem mozdul, a fiú ráhajol, megragadja az anorákot, letépi a gallérját. Christine fél, a ruháira gondol, el fog szakadni mindene. Kibújik az anorákjából, leteszi a földre. A pince másik sarkába megy, a gyertya mellé, leveti a csíkos pulóvert, lehúzza a csizma cipzárját, kilép a nadrágból, aztán a bugyiból, leveszi a melltartóját. Meztelenül didereg a pince hidegében, sovány, kiállnak a bordái, s olyan hangosan vacog a foga, hogy tudja, úgysem tudna kiáltani, nyöszörögve sír, könnyei összemaszatolják arcán a rúzst és a szemfestéket. Aztán a fiú közelebb lép, kicsatolja az övét. Rálöki Christine-t a matracra, ráfekszik, le sem veti a bukósisakját. A többiek körbeállják, Christine látja az arcukat, föléje hajolnak, bőrén érzi a leheletüket. Egymás után, végeérhetetlenül, sorban szétnyitják, felszakítják, olyan nagy a fájdalom, hogy Christine már a félelmet sem érzi, a hideget sem, csak a szédülést, mely lyukat fúr magának benne, széttöri, nem a hasában, másutt, lejjebb, mintha a nedves matrac fagyos és fekete kút mélyébe hullana, és összezúzódna a medencéje. Olyan sokáig tart az egész, hogy már azt sem tudja, mit történik vele. Amikor egy fiú erőszakosan beléhatol, a fájdalom megnő a testében, magával vonja a kút fenekére. Kezek tördelik a csuklóját a padlón, szétfeszítik a lábát. Szájak tapadnak a szájára, harapják a mellét, elfojtják a lélegzetét.
Aztán a gyertyafény egyre reszketősebb, a viaszba fullad. Minden megáll. Csend van, a szörnyű hidegtől Christine összegömbölyödve hengergőzik a matracon, elájul.
Amikor felgyullad a villany, a nyitott pinceajtót látja, a motorosok a folyosón állnak. Tudja, hogy vége. Feláll, felöltözik, kimegy a pincéből, tántorog. A hasa fáj, és vérzik, ajka feldagadt, éget. Könnyei a szemfestékkel és a rúzzsal együtt rászáradtak az arcára.
A motorosok maguk előtt lökdösik a lépcsőházban. A kapuban csak a magas fiú marad, bukósisakban, pilótadzsekiben. Mielőtt elmenne, Christine fölé hajol, megfogja a nyakát.
— Te szemét! — mondja Christine, dühtől és félelemtől reszket a hangja. A fiú keze ránehezedik a vállára.
— Ha beszélsz, kinyírunk.
Christine leül a kapu előtt a lépcsőre. Sokáig ül, mozdulatlanul, hogy elzsibbadjon a hidegtől, hogy beborítsa az éjszaka sötétje, enyhítse hasának, dagadt ajkának fájdalmát. Aztán a parkolóban egy olyan autót keres, amelynek nagy a visszapillantó tükre, és lassan, kislányos iparkodással letörli szeméről a festéket, ledörzsöli az alapozót megkékült arcáról.
Fázsy Anikó fordítása
