A néhai Elektró Stadion közvetlen szomszédságában két hatalmas nyárfa áll. Mondhatnám akár azt is, hogy terpeszkednek, de nem: ők oly szerények, hogy négyzetméternél nagyobb helyet nem kérnek maguknak. A földön. Fennebb, ott igen: hatalmas lombkoronát növesztettek maguknak, az ember amint törzsüknél megáll, csak nyújtogathatja nyakát, s töprenghet, mily kicsiny alkotása ő a természetnek. Vágyhat is rá, persze, hogy madár legyen, eljátszadozhat a gondolattal, milyen lenne fentről nézni a világot, talán még a végtelen szabadság képzete is helyet kérne pillanatig tudatában, mert hát olyan az ember, hogy ha maga nem, legalább gondolatai szárnyalni tudnak. És ha egyszer elkezdenek kalandozni...

Sok évvel ezelőtt a kórház kertjéből kivágtak egy fát. Matuzsálem volt az is, akár az Elektró-pálya melletti kettő, talán még korosabb is azoknál. Veszélyesnek ítéltetett, törzse belülről korhadt, ágai kinyúltak a kerítésen túlra, s mert olyan fajta volt, melynek fája könnyen hasad, félő volt, kárt tesz a Kórház utca forgalmában. Darus kocsi, láncfűrész, néhány markos legény, és a favágás művelete fél délelőtt alatt le is zajlott. Nézegettem a lefektetett törzset, a friss vágás felületén előtűnt évgyűrűket próbáltam megszámolni. Néhány próbálkozás után feladtam: a tanúfa nem árulta el korát, miként azt sem, hosszú élete során mi mindent látott onnan a domboldalból. Viszont üzent valamit, és utolsó kívánsága meghallgatásra talált: ne füstként s hamuként végezze, hadd emlékeztessen még maiakat régmúlt korok dicsőségére.

Akkoriban a szimbolikus helyfoglalások háborúja dúlt, a románok Vitéz Mihály terét sajátították ki maguknak, mi a Korzót foglaltuk el, esténként még a fiatalok is külön gyülekeztek az Erzsébet parkban, hogy ők milyen elgondolás szerint osztották fel a teret, nem tudom, de érdekes módon a Honvéd-emlékmű körül román, a szovjet felszabadítók dicsőségét hirdető obeliszk környékén magyar szót lehetett hallani. Háború dúlt a Román Nemzeti Bank volt székhelyéért is, s bár ennek a harcnak a vége még messzinek, kimenetele kétségesnek tűnt, az a döntés született, hogy az a kis parkocska, amely a Kőrösi Csoma Sándor utcának a Kossuth Lajosba való torkolatánál található, tökéletes helyszíne lesz a kivágott fatörzsnek. Amely önmagában egy térplasztikai alkotás, a természet szebben munkálta meg göcsörtökkel és sebhelyekkel, ágcsonkokkal és rusztikussá korosodott kéreggel, mint bármely szobrász tehette volna. Két évszázad tanúja, írattam fel a táblára, mely tövénél díszelgett.

Azóta a vén fűzfa már pernyévé vált, a törzs felső részére erősített bádogkalap ideig-óráig még lehetővé tette ott tartását, aztán mikor darazsak raktak fészket üres belsejébe, másodszor is veszélyesnek ítéltetett. Rég eltakarították már a háromszögű parkocskából, kötelességét azonban holta után is teljesítette: a teret, bár egyik csücskéből kiszakítottak egy darabkát, megőrizte.

Minderről az Olt túlpartján álló két matuzsálem mit sem tud, ők, ha égig nőnek is, nem láthatnak bele a város életébe.