A teljesítés lázától folyt egybe számára a nappal az éjszakával, miközben a francia társadalom kapuja mind szélesebbre tárult. Kedvenc íróm volt, amit megkaphattam tőle gimnazista éveimben, megvettem, elolvastam. Jegyzeteimből néhány gondolatot megosztok olvasóimmal.

„Akinek nincs hivatása, boldogtalan, és szenvedése gonosszá teszi.” Én szívesen hozzátenném, hogy a sárga irigység teszi beteggé. Valahogy úgy vagyunk mi, emberek, hogy hosszabb-rövidebb életünkben szeretnénk valami nagyot, maradandót alkotni. Ha ez nem eléggé messze hangzó, a piszkálódó, lenéző ember okkal, ok nélkül lebecsül mindenkit. Ez élteti.

„A gyönge embereket éppoly könnyű megnyugtatni, mint megijeszteni.” A gyöngeség személyi jegye annak a jól ismert embertípusnak, aki folyton elégedetlen mindennel, aki kötekedik, ha van rá oka, ha nincs, de belső tudatosság és saját kiforrott vélemény nélkül él, átveszi barátainak, környezetének felfogását, hitét, meggyőződését – ezek azonban nem tulajdonai, ezért bármikor helyettesítheti, akár az ellenkezőjével is.

„A szellemtelen emberek olyanok, mint a dudva, amely a jó földet szereti: annál inkább kívánják, hogy szórakoztassák őket, mivel unatkoznak önmagukban.” Igen, az ember-dudva a „színvonalas” társaságot azért kedveli, mert rest ahhoz, hogy ismereteit bővítse vagy komoly tanulmányokkal táplálja kíváncsiságát – elfogadja a társaságban hallott véleményeket minden önálló ellenőrzés nélkül, s abból kialakítja saját véleményét, majd alkalomadtán kibővíti azt olykor nem oda tartozó eseményekkel, oly módon, mintha saját gondolata lenne. Egyébként, ha napjainkban élne, Balzac az örökkön televíziókon lógó emberekre alkalmazná megfigyelését. A tévé unaloműző, bár sokszor azt sem tudjuk, mit nézünk...

Balzac hihetetlen mennyiségű tapasztalatot halmozott fel rövid idő alatt, és több mint 90 regényből, prózai írásból álló életművet alkotott, melyben a XIX. század Franciaországának minden társadalmi rétege megjelenik – ám e nagy mennyiségű munkával örökös hitelezői elől is menekült.