Igaz is, mondom, csak arról próbálok újra emlékezni, ami máig visszhangzik. S mindjárt itt a két kézen fekvő kéz. S ez a TAPS. Melyre már a bölcsőben felkészülünk, hogy felnőttkori alkalomadtán ne hebegjünk-habogjunk, de begyakoroltan tudjuk előadni. Mert alkalom adódott elég, s ha túlesek e kilencven márciusi, marosvásárhelyiekkel szolidarizáló leg­keserűbb tapson, máris mondom, ez arra kellett, hogy addigi enyhén cinikus, felületes mivoltomba beleszúrjon egy egészen közeli tenyércsapás. Hogy ne áltassam magam, hogy mi milyen ügyesen haladtunk át szenvtelenül diktatúrák mindennapjain, vagy hogy vigyorogva álltam volna az utolsó, 1989. novemberi kongresszusi hatalmas taps és éljenzés, a véget nem érő hódolatok közepette.

Mert mi az Omegának, LGT-nek, Harry Tavitiannak, a Pink Floyd A falának (na ugye, hogy leomlott), a Szabad Európa Rádióban Radu Teodor Metronom című, arab zenével zavart műsorának, a Luxemburg Rádióban, a Vajdasági Rádió Hangrázda rovatában megszólaló pop-, beat-, rock-, folkzenészeknek tapsoltunk egykor, értsd úgy, hogy egy zenei válogatottnak, ahonnan kizártuk a politikusok csatárait. A diktatúrában volt legerősebb terepe a táncházmozgalomnak is, melynek csak zenéjét, énekét tapsoltam, mert táncolni máig nem tudok, de a Hungaroton jóvoltából kiadott Táncház című lemezsorozatot hallgatva összecsaphatom a tenyeremet. S nem is olyan halvány az István, a király körüli hercehurca még a nyolcvanas években, hogy addig keresték a határon a lemezt, míg szinte minden erdélyi magyar családba bekerült szalagon, kazettán vagy éppen bakeliten. Ismertem olyan tizenévest, aki még a szöveg közti gitár hangját is szájjal utánozta. Diákkorunkban Dancs Árpád zenetanárunk műfajok sokaságát ismertette, szerettette meg, nem kihagyva a rockoperát, Kiss Béla rajztanárunk pedig a dzsesszt. Előadóinak tapsoltunk. Akarom mondani, ez máig tart, mának szól. Kilencvenben már élőben is fotózhattam Koncz Zsuzsa felejthetetlen koncertjét, s láthattam, miként szidja a színpad mögött a hangosítók csoportját, pedig csak a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok akusztikája volt pocsék, aztán hallgattuk Hobót, Cseh Tamást, Johnny Răducanut, a Benkó Dixiland Bandet... Jóval korábbi esemény, igazi nosztalgiával gondolok vissza Presser brassói szájharmonikaszólójára 1977-ben, akit nemsokára egy hangfelvétel körüli vita miatt nemkívánatos személynek minősítettek Bukarestben. A kiutasításnak nem tapsoltunk, nem is tehettük volna meg, mert akkoriban a háttérzajokból nem szűrődött át semmi. Ennyi jutott most eszembe tapsolhatnékomról.

Most visszatapsoljuk az István, a királyt... Lehetőleg ne a 2019-es vandál úzvölgyi eseményekkel színezve, se a marosvásárhelyivel, se a minket saját városunkból hazaküldő, szinte évente zászlókat lobogtató demonstrálókkal. Ezért nem maradhattam párhuzamos ezekkel a képekkel, mert torz a hangja, ritmusa, mihelyt előtérbe kerül a két kéz dührohama.

A második felvételt a Szabadság térre jó rálátást nyújtó blokktetőről készítettem, s azért toldottam ide, mert 1989. december 22-e óta ekkora tiltakozó tömeget nem láttam városunkban. S hogy ez maradjon egyedi, eszünkbe ne jusson visszatapsolni.

Kezdem elhinni, hogy nem tőlem függ, de addig is lesz, amilyen lesz, tudom, visszatapsoltunk augusztusra egy rockoperát. Közben mai visszásságokkal foglalkozunk.