Nincs szándékomban életrajzot írni, csak Bartha István életének legfontosabb eseményeit jegyeztem le, aki egész életét egy kicsiny székely falucskában, Sepsimagyaróson élte le, ott, ahol már iskola sincs, és ahol száz körüli a létszám, bár lakták ezt még ötszázan is valaha. De ez a kis falu él, és lehet, hogy lassan újra benépesedik... Pista bácsi visszaemlékezéseiben sok falustársa bukkan fel, különböző események, a falu helynevei, utcanevek, papok, tanítók, régi jó gazdák, még vadászati élmény is. A leírtak célja az élettanulságok átadása, és az is, hogy ne vigyük sírba mindazt, ami velünk történt, adjuk át gyermekeinknek, ajándékozzuk tovább unokáinknak azt az életbölcsességet, ami ezekből a történetekből kerekedik.

Nyolcvan éve is volt iskolatej
Sepsimagyarós közigazgatásilag Uzonhoz tartozik. Hála istennek, kitűnő aszfaltos út vezet oda, ahova régebb csak szekérrel vagy traktorokkal lehetett eljutni. Első emlékem erről, hogy amikor a 70-es években néhai Fodor Erzsikéhez mentünk radinába, egy lisznyói traktorista vitt fel az agyagos, sáros, rettenetes úton...

Bartha István 1931. november 1-jén született Magyaróson. Édesapja, szintén Bartha István, valamikor székely határőr katona volt, édesanyja Bedő Ida, mindketten magyarósiak. Pista bácsi édesapja egy olyan szép, nagy családból származik, ahol 12 gyermek született, ő már csak egy testvérrel büszkélkedhetett, Bartha Klárával, aki 1926-ban született és később Falka József felesége lett. Ők már rég elhaltak.

A 30-as években Magyarós elég népes falu volt, sok apró gyermekkel, nagy területű szántókkal, kaszálókkal, erdőségekkel. Ide, a valamikori Magyaróshoz tartozott az a kicsi tanyavilág, amely Lisznyópatak felső felében egészen a hegyek közé van beékelődve, és a régi neve Magyaróspatak volt. Inkább románok lakták: Boricean, Cristifon és családja, egy másik Boricean, Sidon és Virág nevűek, akik állattartással foglalkozó, csendes, jámbor emberek voltak.

Pista bácsi gyermekkorában nem volt óvoda, csak iskola, ahol Fodor János helybeli tanító foglalkozott a gyermekekkel. A negyvenes években járt iskolába, s emlékezik arra is, hogy mindennap 10 órakor tejet és kenyeret kaptak, amelyet a szülőknek kellett bevinniük, és egy szakácsnő szolgált fel. Iskolai végzettsége hat osztály, mert 1944-ben a magyarok elmentek, és visszaállt, berendezkedett az új hatalom, a román világ.

Akkoriban a vallást a helyi református tiszteletes tanította minden péntek délután. Osztálytársai közül emlékszik Pajor Erzsikére, Pajor Árpád lányára, akik elhagyták a falut és Magyarországra települtek át ’44 után; Erzsike néni még él. Szintén osztálytársa volt Jancsó János lánya, Klára, aki orvosnő lett és Baróton szolgált. Egykori iskolatársai közül Fodor Irma (a tanító lánya), Darabont Zoltán, Falka Ákos, Kovács Margit, Kovács Irén, Kovács Vilma, Kovács Ibolya, Bordás Sándor, Bordás Jenő, Kónya Jenő, Kónya Győző, Kónya Irén és Kónya Etelka nevét említette még, akik közül már senki sem él. Számontartja a Jancsó család egy másik ágát is, amelyből Sarolta, Borbála, Tibor és Elek született. Az egyik gyakori családnévről egy szólásmondás is volt: „Magyaróson mindenki Kovács, de még sincs, aki egy lovat megpatkoljon.”

A falu népének rétegződése
Magyaróson első gazda volt valamikor Jancsó Béla. Mintegy 200 hold földje volt, szántók, kaszálók és egyebek. Nagyon rendes, jólelkű ember volt, tavasszal sok szegény embernek adott gabonát vetni ingyen. Mégis ő volt az első, akit kulákként kiemeltek és elvitték. Később kiment Budapestre, ott is halt meg, de hamvait hazahozták, és itthon, a családi kriptában alussza örök álmát. A fia, István a második világháborúban hősi halált halt, a lánya, Katalin a híres-neves Kóréh Ferenchez ment feleségül. Ők is elmenekültek, majd elváltak, egyebet nem tudok róluk – mesélte Pista bácsi.

– Ráduly János jó gazdaember volt, 15 hektár földje volt, a Nagykútnál lakott. Ide sorolható még Kovács Mózes, Ráduly Gábor, Dancs János, aki az iskola mellett lakott, de minden el van onnan tűnve, lebontották. A jó közepes gazdák közé tartozott Kónya Jenő, Kovács Barabás, Tőkés Mihály, Kovács Antal, Fodor Albert és még sokan, akikre nem is emlékszem. Ezenkívül, mint minden székely faluban, Magyaróson is voltak szegény sorsú emberek, akik napszámból éltek.

A napszámosok között három kategória volt. Az első, akiknek volt házuk meg valami kicsi földecskéjük a ház körül vagy egyebütt. A második kategóriába azok tartoztak, akiknek csak házuk volt, a harmadikba pedig azok, akiknek sem saját házuk, sem saját földjük nem volt. Számukra a nagyobb vagyonos gazdák építettek a saját birtokukon egy-egy kis házat egy fedél alatt, akár két-három szobával is, de a zsellérnek csak egy szobához volt joga. Egy ilyen kicsiny házért a zsellér évi 30 napot dolgozott az úr birtokain, de volt, amikor 40, 50, sőt, 60 napot is. Azt a gazda szabta meg, hogy hol és mikor kell dolgozni, lement a házakhoz és beszólt: „Na, hallják-e, holnap ide s ide kell jönni kapálni vagy kaszálni, ganyézni, aratni stb.”

– Jancsó Bélának egy egész sor háza volt, ahogy Lisznyó felől jövünk, jobbról Kovács Mózesig volt hét-nyolc ház, ott laktak a zsellérek. A gazda a zselléreket megetette, sőt, még a gyermekeiket is. Az udvarra leterítettek egy nagy lepedőt vagy pokrócot, és oda tették a tálat az étellel. Mindenki kapott egy jó karéj kenyeret és egy fakanalat, azzal ettek egy tálból. A kenyérnek erősen nagy volt a becsülete, nem dobtuk el, az utolsó morzsáig megettük. Vacsorára nem nagyon ettünk kenyeret, hanem puliszkát és tejet, hol édeset, hol pedig vert tejet, főleg nyáron. Télen disznóvágások voltak, akkor ettük a hurkát, oldalast, rántott káposztát, de télen a napszámosok nehezen éltek, hacsak nem volt tartalékolva valami élelmük az ínséges időkre.

Itt, Jancsó úréknál szolgált Hidi Lajoska, aki a disznók gondozója volt. Amikor az oroszok bejöttek, a gyermek énekelt, és az orosz katona rászólt, hogy fejezze be. Ő nem értette és fújta tovább, ezért lelőtték a szerencsétlent…

A jó gazdák közé sorolnám még a Tőkés nevű családokat is, akiknek szép vagyonuk volt. Tőkés Árpád elmenekült, Tőkés Mihály apja odaveszett a második világháborúban. Az elveszett apáról szóló halotti bizonyítványt kereken száz év után kapták meg... Tőkés Emília egyedül gazdálkodott, mivel özvegyen maradt. Erdei Berta odakerült a Tőkés-portára, ő gondozta az öreg Tőkést. Hogy milyen vagyon lehetett sok-sok családban, arra jó példák a még meglevő kapulábak, ezek utaltak a család anyagi helyzetére. Érdekes módon Magyaróson nincsenek cigányok. Régen is kevés volt, de Lisznyóba, Uzonba és más falvakba idővel beszivárogtak. Uzonban Kalányosék laknak a Vasút utcában Szentgyörgy felé.

Katonai szolgálat és az utána történtek
Bartha Pista bácsit 1951-ben, tehát húszévesen sorozták be katonának. Calafatra került, és a „gránicsereknél” (határvadászok) szolgált 1954-ig. Ezekre az évekre a következőképpen emlékezik:

– Nagyon nehéz katonaságom volt, mert a szerb határhoz közel voltunk, és azok folyton-folyvást lőttek minket, román katonákat. Akkoriban még – Gheorghe Gheorghiu-Dej idejében – Románia a szerbek ellensége volt, mert ők szerették volna megkaparintani Temesvárt, a románok pedig az egész Bánságot. Tito marsallt láncos kutyának csúfolták, sőt, olyan plakátot is láttam, amelyiken Tito szamárháton ül. Ez azért volt, mert Tito nem paktált le az orosszal, ők vívták a hegyekben a partizánharcokat, és gyűlölték a román katonákat... Én két évig egyszer sem jártam itthon, csak a harmadik évben engedtek el szabadságra. Amúgy nem panaszkodom, mert nem éreztették, hogy magyar vagyok, akkoriban még nem volt meg ez a gyűlölködés a népek között. Ügyesen végeztem az éjjeli szolgálatot is, engem nem kellett szidniuk, megtanultam a „parolát”. Az­után 1954-ben leszereltem. A katonaság után elkezdtem gazdálkodni, voltak lovaim, ökreim, juhaim, műveltük a földeket, gondoztuk az állatokat.

A katonaság előtt, 1946–48 között bácskodtam, juhászkodtam a falunkban, a mai napig imádom a juhokat. Ráduly Gábor volt az esztenabizottság elnöke, ő édesapámnak volt a sógora. Édesapám, néhai Barta István volt a főnök, de Nagypatakról négy román bács ideszegődött: Stancu Péter, Stancu János, Stancu Elek és Stancu György. Ősszel, amikor a juhok fejését abbahagytuk, a legények megkapták a fizetséget és hazamentek. Akkor éjjel kezdett havazni és jöttek a farkasok, mégpedig öt darab, de a kutyák elhajtották. Megjegyzem, hogy kilenc kemény kutyát tartottunk akkoriban. Darabont Mihály akkor jött haza Szentivánból, de szerencséje volt, mert a kutyák megmentették az életét.

1959-ben megnősültem. Feleségül vettem Gazda Gizellát, házasságunkból született három lány: Gizella, Ildikó és Róza Melánia. Lányaim Sepsiszentgyörgyön laknak, családosok, de engem rendszeresen látogatnak, gondoskodnak rólam. Igaz, hogy én sem hagyom magamat, mert jelen pillanatban is gondoskodom húsz darab juhról és ötven darab tyúkról. Ezek tartják bennem a lelket, az, hogy valamiről kell gondoskodni. Talán ez is a hosszú élet titka: szeretni az életet, a természet szépségeit, gondozni, ápolni az állatokat, tisztelni az élővilágot, békességben élni még akkor is, amikor a világban zűrzavar uralkodik.

Találkozásom a hiúzzal
– Úgy emlékszem, hogy lett egy porka hó, és akkornap Szacsváról átjött Goldstanb Ödön vadászmester, mondván, hogy a Nagykút nevű erdőrészen van valami nagy állat, és azt le kellene lőni. Azt is mondta, hogy hozzam a kutyámat, mert volt nekem egy rendkívül okos német juhászkutyám, amely kitűnő társnak bizonyult a vadászatok alkalmával. Na jól van, de én hívom Kovács Karcsit is. A kutya bement a sűrűbe, és erősen fogott valamit. Az bizony nagy vadkan volt. Azt mondta Ödön, hogy ne lőjek, mert nem szabad. Másnap megint kimentünk, s amikor felálltunk pozícióba, hát a disznó kiugrott, egyenesen Ödönre. Ő rálőtt, de nem találta el. Én akkor utánairamodtam, egy árokban meglőttem és el is találtam. Na de onnan kivenni nem volt könnyű, kellett fából csinálnunk kiemelőt, hogy valahogy ki tudjuk onnan húzni. A nagy kínlódásban, emelgetésben a bukszám kicsúszott a zsebemből, és ott maradt. Este, amikor a puskámat pucoltam, akkor vettem észre, hogy a buksza sehol sincs. Tudtam, hogy ott kell lennie az erdőben. Másnap szóltam Kónya Zoltinak, hogy ő indítsa el a fogatosokat, mert ne, mi történt, ki kell hogy menjek a kutyákkal az árokba. Ki is mentem, a bukszámat is megtaláltam, hívom a kutyákat, de azok nem jönnek. De nemhogy nem jöttek, hanem ugattak erősen, fogták a vadat. Gyéres, ritka volt az erdő, és hát úgy tíz méterre ott van egy hiúz. Na de most mi lesz? A hiúz egy nagy lejtőn beugrott, a kutyák utána, de aztán visszafelé próbálták hajtani. Az út szélén volt egy nagy gyertyánfa, a hiúz oda felült és szökött rám, pont előmbe. Az első lapockáját meglőttem, mert muszáj volt, hiszen szökött reám. Igen ám, de a puskám kettétörött! Erre a kutya ráugrott, de a hiúz nagyon támadott. Ott, a Kőbányánál kaptam egy nagy követ, és azzal jól fejbe dobtam, erre elereszkedett, és akkor egy karóval még fejbe is vágtam, hogy valahogy megszabaduljak már tőle. Volt egy tőrkésem, vágtam karókat, ráerősítettem s húztam befelé. Egyszer csak megint feléledett, és újra fejbe kellett verni. A fogatosok és az emberek a nagy csörgés-bőgésre mind összegyűltek, nem tudták elképzelni sem, hogy velem is mi is történt. Átmentem Szacsvára Goldstanb Ödönhöz, elmondtam, hogy mi történt, és ő azt javasolta, hogy jelentsem be ezt az esetet Sepsiszentgyörgyön László Bélánál. Ő volt a vadászati elnök, és kiadott egy 45 napos engedélyt, nem volt probléma. A hiúzt megnyúztam, a bőrt elvittem Császárhoz a Csíki utcába, gyönyörűen kidolgozta. Igen, de Nagy Ferdinánd (az akkori megyei első titkár – szerk. megj.) ezt valahonnan megtudta, és telefonált, hogy vigyem be a hiúzbőrt. Aztán odaadtam, és kaptam helyette egy kisebbet, de legalább a puskámat nem kobozták el. Szerintem valaki beárulhatott, de én muszájból lőttem, és nem valakinek a parancsára.

Hogyan lettünk vadászok?
– Brigádos voltam, amikor kijöttek az „elvtársak” a megyétől megnézni a határt. Megmutattuk, és látták, hogy a vaddisznók milyen nagy károkat okoztak mindenfelé. Azt kérdezték tőlem, hogy van-e vadász itt, Magyaróson. Én mondtam, hogy nincs egy se, mire azt válaszolták, hogy ha maga akar lenni, akkor lehet, hogy engedélyt is kap. Kértem, hogy engedjék meg társamnak Kovács Károlyt, mert egy vadász mellé kell egy társ. Így aztán mi ketten vehettünk puskát és lőhettük a vadakat, mert volt elég. Lőttünk vaddisznót, őzet, szarvast, rókát, farkast, nyulat stb. Medvét nem szabadott lőni, pedig az is kártékonykodott.

Szacsváról is voltak jó vadászok: Goldstanb Ödön, Pásztor István, Kispál József, Fazakas Mihály. A lisznyóiak a következők voltak: Németh János, Fekete Béla, Mezei Béla, Váncsa György. Bikfalván Rizea László és Giráncsi Tibor. Uzonban a legrégebbi időkben, amire én emlékezem, Mannai Károly volt a vadász. Az iskola mellett a gesztenyefákon egyszer meglőtt egy vadmacskát a gyermekek nagy csodálatára. Később vadászok lettek: Pál János, az Ördög ikrek (László és Mihály), Molnár Jenő és Ráduly József (a zalánpataki tanítóskodása idejében).

Magyarósi tájegységnevek
Magyarós kicsiny falunak tűnik, de belterülete szempontjából mégis elég tágas. Az építkezés laza. Csaknem minden házhoz nagy telek tartozik, de sok a beépítetlen terület vagy az olyan hely, ahol valamikor híres nagy gazdaságok, bensőségek voltak, de aztán valami ok miatt pusztasággá váltak. Szembetűnő, hogy még vannak csűrök vagy olyan istállók, amelyek a csűrökkel közösek. A magyarósi föld agyagos-sárga, a konyhakerti növények nem nagyon kedvelik. A határ nagy része szántóföld, azonkívül sok-sok kaszáló, legelő az állatoknak, a kertekben sok a szilva, alma, dió, körte – ritka udvar, ahol nem található gyümölcsfa.

Magyaróson az utcák régi nevei alkalmazkodtak a helyi sajátosságokhoz: Mátékút utca (egy forrás után kapta nevét), Külső utca, Belső utca, Nagykút utca, Szacsvai út (arrafelé vezet).

Határnevek: Alsómocsár, Felsőmocsár (utóbbi a szacsvai úttól felfelé van), Réty, Lasanci – a Béldi-féle kaszáló – Egerpatak felé, a fenyves felé, a feny­ves sarkánál, a hídtól lefelé van a Száraz.

Szántók nevei: Furus, Csere, Bélditó (ez a Réty felé vezető útnál van), Kihágó, Öcsmös, Kétútköze (ez a temetőig eléjön), Lisznyópataki szántás.

Legelők nevei: Cserelegelő, Szénégető (odafenn Lisznyópatakon).
Erdők: Nagykút felé, Heveder, Szénégető, Kerekponk.

Nagyerdők: Téglás, Mészke, Vadalma, Kárhágó (fel Cristifonig), Vár (közös erdő), Szeredő egy kis része, mert a többi Bodzához tartozik.

Ezenkívül vannak víznevek, amelyek közösek a lisznyóiakkal, azaz olyan területen vannak, amelyek Magyaróst is érintik bizonyos részben. Ezek a következők: Tehénárok kútja (csordaitató volt valamikor a Tatina oldalán), Szurduk kútja (a Kúti laposban), Fekete kút (a Szurdukon kívül, Magyarós felé), Veres kút (az is ott van, csak egy árok választja el a Fekete kúttól), Kelemenpatak kútja, Kelemen pataka (a Feketeügybe ömlik), Szacsva pataka (lejön a Tölgyhát körül), Lisznyó pataka (a Téglás oldalból ered, de vannak forrásai Szacsvához közeli helyeken is), Borvíz kútja (az Estepétől indul, a lisznyópataki csorda pihenőhelye), Juhok kútja, amelynek a másik neve Nagypatak, és Lisznyóban a Pét utcán folyik.

Ambrusné Imre Anna, Uzon