Egy éve én is fekete-fehér ruhában, az iskolapadban reszketve vártam az érettségi tételeket, azonban tavaly nem csak az eredményeink miatt izgultunk, hanem a járványhelyzet alakulása miatt is. Amikor az oktatási minisztérium bejelentette, hogy két hétre szünidőre kell mennünk, mindenki boldogan távozott az iskolából, el sem köszöntünk rendesen egymástól. Tizenkettedikes diákként ez a minivakáció pluszidőt jelentett a tanulásban. Két hét múlva pedig a híradó előtt ülve vagy online portálokról tudtuk meg, hogy ebben az évben nem lesz több jelenléti oktatás, így az utolsó óráinkat online tanításban tartják meg.
Sírtunk és szidtuk a rendszert, az államot, a kormányt, és ha a vírus élő ember lenne, biztos vagyok abban, hogy meglincseltük volna abban a pillanatban.
Emiatt az iskolás éveimre úgy tekintek vissza, mint egy befejezetlen történetre, aminek nincs igazán boldog lezárása. Mi, akik tavaly végeztünk, hagyományos ballagás nélkül indultunk útnak a nagyvilág rejtélyeibe. Elmaradt a bankett, a közös éneklés a tanárokkal, elmaradt a hagyományos búcsúzás az iskolai és egyben kamaszéveinktől, elmaradtak a legutolsó óráink az osztálytermünkben, egyszóval minden elmaradt, amit az érettségi stressz előtt vártunk éveken át. És én valahol azt éreztem, hogy a járvány ellopott tőlem valamit, ami igazából a tizenkét év lezárását jelenti. Persze, félig-meddig az is tekinthető boldog lezárásnak, hogy már kezembe foghatom az érettségi diplomámat.
„Élvezd ki az egyetemi életet, mert azok lesznek életed legszebb évei.” Ezt a mondatot minden elsőéves egyetemista hallotta már. Nekem is ott csengett a fülemben, amikor megtudtam, hogy sikeresen felvételiztem az egyetemre.
Az egyetemi diákélettől az elszakadást várjuk a szülőktől, a jól megszokott, kényelmes életünktől, vagy ahogy szokták mondani, a kirepülést a családi fészekből. A függetlenség érzetét jelenti belevágni egy más életszakaszba, szülők és szabályok nélkül. Megtanulni önállóan élni, számlákat befizetni, eltartani magad.
Mi vagyunk az első nemzedék a diákok körében, akik a járvány miatt rendhagyóan kezdtük az egyetemi éveinket, ami egyáltalán nem volt derűs. Szerintem mindannyian azt érezzük, hogy jelenleg megfosztottak valamitől, ami lényegében a szabadságot és a felnőtté válásunkat jelenti. A kapcsolatok kiépítése a szaktársakkal képernyőn keresztül történt, jobb esetben virtuális kocsmával. A diákélet az egyetemistáknak monotonná vált a kialakult helyzet miatt. A hétköznapjainkat a laptop előtt töltöttük szinte egész nap, és ez nem az, amit vártunk az egyetemi éveinktől, mert ugye, ezek az évek a legjobbak az életünkben.
És most minden egyetemista és idén felvételiző diák tűkön ülve várja, hogy a nyaralások és lazítások milyen hatással lesznek az egyetem kezdésére. Szóval, kérlek, kedves járvány, húzódj vissza kicsit, hogy élvezhessem a jelenléti szesszióimat, a közös tanulásokat és maradandó élményeimet.
Ungvári Szende Etelka
