Ezen elhatározásomat tanáraim vegyes érzelmekkel fogadták. Voltak, akik ellenezték, hogy természettudományok osztályból humán egyetemre menjek, mások pedig – ismervén a történelem iránti affinitásomat – fenntartás nélkül támogatták. Ám voltak tanárok, akik úgy vélték, hogy a történelem – a fentebb említett tárgyakhoz képest legalábbis – önmagában olyannyira egyszerű, hogy még könnyűszerrel megbírnék mellette egy másik egyetemet. A bogár beült a fülembe, és hamarosan arra a döntésre jutottam, hogy beiratkozom a BBTE újságírás szakára is. Egyévnyi „duplaszakosság” után érdemesnek véltem megírni tapasztalataimat. Ezt az írást legfőképp azoknak ajánlom, akik hasonló tervet szőnek. Legyen számotokra tanulságos az én esetem!

Tudtam előre, hogy meg fog kelleni osztanom a figyelmemet a két egyetem között, de élt bennem a naiv remény, hogy minimális kimaradásokkal részt tudok majd venni minden órán. Ám sajnos nem volt ilyen szerencsém: órarendjeim mindkét félévben olyan tökéletesen fedték egymást, hogy ha valaki akarattal próbálta volna így összeállítani őket, aligha sikerült volna neki. Ha az egyiken az egész szerda délelőttöm üres volt, és csak este volt egy kurzusom, akkor a másikon is pont úgy alakult, ha itt szabad volt az egész péntekem, akkor ott is stb.

Ennek az lett a következménye, hogy páratlan héten történelem-, páros héten pedig újságíráskurzusokra és -szemináriumokra jártam. További bonyodalmakat okozott a második félévben az, hogy be kellett szúrnom a töris hétre egy újságírásos órát, és fordítva, mivel néhány szeminárium időpontja így követelte. Szerencsémre professzoraim megértőek voltak, és elnézték, hogy az órák feléről hiányzom. Ám ettől eltekintve rengeteg nehézséggel szembesültem: a mindenféle személyiségjogi törvények miatt az órák videóra történő felvétele problémás volt, így csak ritkán adatott meg a lehetőség, hogy visszahallgassam azokat. A feladatok pontos leírása sem mindig jutott el hozzám, ami szintén bonyodalmakat okozott, és lemaradtam néhány beszélgetésről, melyeken olyan meghívottak voltak, akikkel többé talán sosem lesz lehetőségem szóba elegyedni.

Felettébb „kellemesek” voltak a szessziók is: az első félévben összesen 15 vizsgám volt, és csak a csodának tulajdonítható, hogy nem esett két felmérés egyazon napra, ugyanakkor az első hét minden napján vizsgáztam, ami leszívta az összes energiámat. A második féléves szesszió kevésbé volt zsúfolt írásbeli és szóbeli vizsgák terén, ám mindkét egyetemen a temérdek dolgozat, esszé és kutatás – melyeket természetesen év közben is el lehetett volna készíteni, de a diáknak olyankor jobb dolga is van – nehezítette meg az életemet a félév utolsó heteiben.

Mindkét egyetemen a tanév során online zajlott az oktatás, és ugyan emiatt csak kevés szaktársamat volt lehetőségem személyesen is megismerni, mégis bizonyos szempontból jobban jöttem ki így, mint ha be kellett volna járni órákra. Bár nehezemre esett számontartani, hogy épp melyik digitális osztályteremben vagy Zoom-szobában zajlik az óra, mégsem kellett tízperces szüneteim alatt két kilométert gyalogolnom az egyik épülettől a másikig, hogy jelen tudjak lenni.

Az első év után kicsit tisztábban átlátom, hogy mennyi munkával és áldozattal is jár az, ha az ember két egyetemet végez egyszerre. Ráeszméltem arra is, hogy sokkal nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint eleinte gondoltam, és ősztől kénytelen leszek befagyasztani az egyik szakot – ez pedig rengeteg fejfájást okoz, mivel egyik társaságot sincs szívem otthagyni. Nem kételkedem benne, hogy végig lehet vinni három évet egyszerre két egyetemen – az egyik legkedvesebb tanárom például a fizikát és a történelmet végezte egyszerre! –, ám ahhoz az embernek ténylegesen csak a tanulásnak kell szentelnie minden idejét.

Váry-Sylvester Péter