Nem a sértések, bántások teszik beteggé az embert, hanem az, amiképpen valaki átéli és feldolgozza ezeket. Nem a nehézségek nemesítenek, hanem az a hozzáállás, ahogyan a megterhelő körülményekre reagálunk. Érzéseink olyan változékonyak tudnak lenni, akárcsak az időjárás – hol égig ujjongók, hol halálosan szomorúak.
„Annyira megbántott, hogy képtelen vagyok erre” – mondhatjuk, és közben azt érezzük, hogy jogosan. Nem kellene inkább becsületesen ezt mondanunk: „Nem akarom, mert nem érdemli meg, hogy megint barátságos legyek hozzá?”
Amennyiben azt mondom valakinek, hogy semmiképpen se gondoljon a hetes számra, akkor ezzel éppen az ellenkezőjét érem el. Ha görcsösen erőlködöm, hogy ne gondoljak valamire, akkor bizonyosan nem szabadulok tőle.
Van egy másik, sikeresebb út: valami egészen mással kell megtöltenem a gondolataimat. Hogy a példánknál maradjunk: ha a tízes számra gondolok, a hetes eltűnik a látókörömből. Így van ez lelki-szellemi téren is.
Pál apostol írta a filippibelieknek: „Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos.” (Fil 4,8)
Gyakran megdöbbenek, hogy néhányan mi mindent néznek – arról nem is beszélve, hogy mit engednek meg a gyermekeiknek, hogy nézzenek. Ma már sajnos sok lehetőségünk van rá, hogy ócska tévéműsorokkal, hitvány zenével, értéktelen olvasmányokkal „költsük el” a rendelkezésünkre álló idő nagy részét. Ma már egyesek komoly pénzeket fizetnek azért, hogy deviáns viselkedést nézhessenek szórakozásképpen. Akik ezt teszik, azt állítják, hogy ez csupán kikapcsolódás, nem vált ki belőlük semmit, nem zavarja őket, nincs hatással rájuk.
Ez viszont nem igaz! Kutatások bizonyítják, hogy valójában soha nem felejtjük el azokat a jeleneteket, amelyeket valaha is láttunk. Még ha tudatosan nem is emlékszünk azokra, rögtön visszatérhetnek – amint valami más rájuk emlékeztet. Amit az elménkbe engedünk, elkerülhetetlenül bekerül a viselkedésünkbe, a hiedelmeinkbe.
Ha magunkra nézünk, akkor azt látjuk, hogy képtelenek vagyunk elhagyni megrögzült és helytelen gondolkodási sémáinkat. De – és a már említett apostol folytatja az érvelését – „mindenre van erőm Krisztusban, aki nekem erőt ad”. (Fil 4,13)
Miként hathat bennünk ez az erő? Egyszerű fizikai példával megmagyarázható. Ha egy testet nyugalmi állapotból mozgó állapotba kell juttatni, tehát el kell mozdítani és fel kell gyorsítani, akkor egy erőnek kell hatnia rá. Ennek ellenében hat a tehetetlenségi erő.
Nekünk, embereknek nem csupán súlyunk van, amely lefelé húz minket, hanem „tehetetlenségi tömegünk” is, amely ellenáll minden irányváltoztatásnak. De amikor az ember bekerül Isten erőterébe, azáltal, hogy engedelmeskedik Isten szavának, Isten Igéjének, akkor a Teremtő ereje felülkerekedik az emberi tehetetlenségi nyomatékon.
Ez az erő az, amely fel tud bátorítani, hogy végre szakítsak mindazokkal a gondolkozási szokásokkal, jellemzőkkel, amelyek Isten utasításával ellentétesek.
Nem kell hogy igazak legyenek a gondolataink ahhoz, hogy ártsanak – csak el kell hinnünk azokat. Ha azt mondogatod magadnak, hogy a házasságod nem fog sokáig tartani, akkor nem is fog. Ha attól tartasz, hogy valamit nem tudsz megcsinálni, akkor az úgy is lesz.
A körülményeidet talán nem vagy képes az irányításod alatt tartani, Isten azonban mindent az irányítása alatt tart.
A hátralévő életedet az fogja alakítani, hogy te hogyan reagálsz majd a körülményeidre, és milyen gondolatokkal kapcsolatban fogsz úgy dönteni, hogy elhiszed azokat.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
