Ermira Goro 2019-ben rendezett az M Stúdiónál, Variations: No. 1 című előadása az emberi kapcsolatok és interakciók apró mozzanatait, pillanatait próbálta megragadni egy sajátos mozgásnyelv segítségével. A Meetings nevű mostani projekt egy olyan társadalmi-kulturális esemény, amely a kollektív táncélmény, a közös mozgás örömét keresi. A kezdeményezés célja elmosni a határokat profi és amatőr, közönség és előadó között. 

Az egyhetes workshop alatt a résztvevők megtapasztalhatták a saját, egyéni mozgásaik és a közös táncélmény között húzódó hasonlóságokat, sajátosságokat, és ebből ízelítőt is kínáltak a közönségnek a záró happening alkalmával. A társulat közleménye szerint a Meetings új szintre emeli az emberi mozgás örömét és szépségét, és valóban, ezen a „nézőközeli szinten” még nem készített előadást ez a csapat.

A Háromszék Táncstúdió előtt gyülekezőknek Márton Imola társulatvezető mondta el röviden a játékszabályokat: mindenki ott és annyit nézhet a produkcióból, amit és amennyit szeretne, végigjárhatjuk a tereket, ki is jöhetünk, aztán visszamehetünk, a táncba is bekapcsolódhat, aki kedvet kap rá, de a balettszőnyegre nem szabad rálépni. A távolságtartás és maszkviselés kötelező.

Kíváncsian léptünk be az előcsarnokba, ahol egy földön fekvő színész fogadott bennünket. Társai közül egyesek különböző pózokba merevedve, mások lassú vagy gyors mozdulatokat végezve ültek-álltak-görnyedtek-feküdtek mindenhol az előtérben és a teremhez vezető lépcsőkön. Időnként megmozdultak, más helyet kerestek maguknak, aztán újra szoborrá dermedtek, és így tovább. Testközelben voltak a közönséggel, de tekintetük a semmibe révedt, kerülték a nézőkkel való közvetlen kapcsolatot. Hangokat sem adtak ki, mindenki néma volt. Fent a teremben partifények kavarogtak és partizene dübörgött, amelyre kezdetben csak egy ember táncolt, aztán egyre többen csatlakoztak hozzá a játszók közül, és végül mindenki ott ugrált, táncolt a balettszőnyegen, mígnem egy jelre hirtelen elhallgatott a zene.

Kétségkívül izgalmas lehetett ott állni hosszú perceken keresztül a nézői tekintetek kereszttüzében, testközelről megtapasztalni a színészi létformát, a „nézettség” érzését, de a közönség számára nem volt túl érdekfeszítő ez a produkció. Egy ideig kíváncsian vártuk, hogy mi fog kisülni ebből, mi a logikája a látottaknak, de mélyebb összefüggéseket nem tudtunk kihámozni a játékból. A nézők közül egyesek megpróbáltak közvetlenebb kapcsolatot kialakítani valamelyik „szereplővel”, de a szervezők ilyenkor jelezték, hogy ez szabálytalan. Álldogáltunk, figyeltük egymást, ide-oda járkáltunk a térben, a nézők szokványos, a játszók kevésbé szokványos mozgást végeztek, aztán kissé megunva ezt a minimálszínházat, távoztunk. 

Ha bekapcsolódtunk volna a játékba, minden bizonnyal tanulságosabb lett volna számunkra is a produkció, de nem volt elég bátorságunk, kedvünk hozzá, hogy kipróbáljuk. Pedig igazán nem volt nehéz ez a koreográfia... Tisztában vagyunk azzal, hogy sok jó élményről lemaradunk a bátortalanságunk miatt, de néha mégsem tudjuk rávenni magunkat, hogy belépjünk a játékba.