A nyári konyha is jobbára üresen áll, amióta a nagy disznóvágások elmaradtak. A csikókályha, mint kihűlt táltosparipa, parazsat rég nem szikráztatott.

Az új ház is üresen áll, az egyik fiú London külvárosában pincérkedik, a másik még messzebb. Az unokák arca pedig elhalványul az emlékezet kárpitján.

Az istállóba azért mindennap hátraballag, a jászolban még ott van a tavalyelőtti széna, amit Virág, az utolsó tejelő marha már nem tudott elropogtatni, mielőtt a vágóhídra vitték. Ő volt az utolsó jószág, a disznóólban már régen nem túrja fel a padlatot az éppen halálra ítélt röfi, majorságot sem tartanak már. Az utolsó kakassal nem bírt az asszony, a szomszéd fejezte le a nagy fejszével, s bár mindent úgy csináltak, mint régen, bizony a húsleves sem a régi ízeket hozta.

A hosszú téli estékre a fonal maradt. A kenderfonal. A matringot az ember, a gomolyát az asszony kezeli, akárha fél évszázada. Abból a kócból való, amit még legény korában készített elő fonásra. Még most is érzi a gereben nyomát, ahogy véresre szakítja a tenyerét. Az érintést, amivel az alig tizennyolc esztendős leánka körömvirágkrémmel gyógyította. Hej, azok a régi guzsalyosok! A surrogó rokkák és szoknyák muzsikája.

A minap mégis begyújtott a csikókályhába. A nyári konyha hamar kimelegedett. A Luca-szék eresztékei recsegtek-ropogtak, akár az öreg csontok, amint valahogy elhelyezkedtek.

Benn csend honolt, csupán a tűz duruzsolása és a fagyos hajnalok rorátés borzongása bizsergett át az örökkévalóság fonalán.

* A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva című kötetből (Illyefalva, 2021, szerk. Ambrus Attila)