Sepsibükszád fölött, a Csíki Határ fogadó mellett idős férfi göcsös botjával a talpa alatt lévő Földgolyót tapogatja, szurkálja, mintha vizet akarna fakasztani, vagy ki akarná piszkálni a Föld szándékát, nem akar-e ez is, sok minden egyéb mellett, újra ránk törni, újra hamut szórni ránk, mint amikor a Nagy Csomádot felépítette, s a közepéből kimarkolt tálba a Szent Anna-tó vizét beleöntötte, vagy nem akar-e újra lávát köpködni, amiből a Kis-Sólyomkőt és a Nagy-Sólyomkőt, sőt, a túlsó hegyoldal fölé magasodó Piliskét is felgyúrta.
Az idős ember az őszi sztriptízre készülő erdőből ereszkedik alá, háta mögött a fák közül elősejlik egy kis erdei lak körvonala. Mikor mellém ér, aki az őszi táj színorgiájában gyönyörködik, akkor látom arcán, hogy öregebb, meggyötörtebb, mint ezek a magas hegyek, pedig ezek is átéltek ezt-azt, a szemközti kőbánya például a Piliske oldalába mart hatalmas sebet, lejjebb, Bükszáddal és Mikóújfaluval szemben kő kövön valóban nem marad, s a kőhordó monstrumok az utakat is felgyűrték és széttaposták.
Szóba szeretnék elegyedni a borostás vénemberrel, akinek arcán az idő barázdái olyanok, mint a füveitől és fáitól leberetvált túlsó hegyoldal, s kérdezem is, mi lenne a neve ennek az ároknak, amely a jelenlegi beosztás szerint Csíkot elválasztja Háromszéktől, Tusnádot Sepsibükszádtól.
Ennek nincs neve — mondja fáradtan botjára támaszkodva.
Kell lennie, mindennek van neve — erősködöm, majd rákérdezek, a helybeliek hogy mondják ennek a helynek.
A Motel árkának — feleli.
A Csíki Határ fogadó mellett vagyunk, ott, amerre az öreg eregél. Miközben átvillan rajtam a névadás legtermészetesebb mechanizmusa — arról nevezünk meg valamit, ami jellemző rá —, azt is megkérdezem, hány esztendős.
Nyolcvankettő. Tudakozom, hol lakik, s mi lenne a neve.
Bezsán Tódor — mondja. Fenn lakom, abban a házban — mutat a fák csupaszodó lombjai között elősejlő meseházra. Már kérdeznem sem kell, botjára támaszkodva magyarázza: Csíkkozmásról jött ide, erősen rég, amikor még nehezebb volt az élet, mint ma. A kőbányába — mutat a szemközti hegy óriási sebére. Itt épített házat, az erdő között. — Itt mindenhol erdő volt — mutat a fogadó helyére. — Mikor épült, akkor a vizet mi vezettük be abból az árokból.
A szemközti bányáról kérdezem, hogy annak mi lenne a neve. Carpitus 2 — feleli, hisz ha ott dolgozott, csak tudja. Egyik lányom az alatt lakik — mondja kérdezés nélkül. Ez a bejelentés előhívja a következő kérdést: hány gyerek van a családban?
Hat — feleli —, de ki vannak fogyva.
A válasz második részét nem értem, rosszat sejtek, ezért rákérdezek: mi az, hogy ki vannak fogyva?
Mind elmentek — mondja. — Az egyik ott lenn lakik — mutat a Carpitus 2 felé —, aztán van Csíkban, Tusnádon, Svédországban. Mikor az unokákról érdeklődöm, elbizonytalanodik: nem is tudom, hányan vannak — feleli.
Én a választ teljes körűnek érzem. Bár sokan lennénk, akik nem tudják összeszámolni, hány unokájuk van.
Az is érdekelne, mit tud a neve eredetéről. De ezt így, valószínű, hiába tudakolnám. A moldvai csángóknál a legelterjedtebb a Bezsán név, s ez nem véletlen. Csíkkozmás is abba a körbe tartozik, amelynek irányában természetes volt a csángó visszarajzás. Déva mellett ilyen nevű falu is van, de ismeretes a szó az egész magyar nyelvterületen, különösen a személynevekben. A csángóknál ,,jövevényt", ,,menekültet" jelent az ószlávból származó megnevezés.
Kerülő úton tapogatózom: milyen vallásúak?
Római katolikusok, kérem szépen — s kihúzza magát a botra támaszkodva.
Megkérdezem, hogy lefényképezhetem-e.
Bólint, s a 82 éves emberben is van kedves hiúság: a göcsörtös botot félreteszi, és még jobban kihúzza magát, mint amikor a vallása felől érdeklődtem.
Meg kell várnom azt a pillanatot, amíg újra felemeli a botot, mert ez úgy hozzátartozik egyéniségéhez, úgy összenőtt vele, mint a vallása.
