Nagytata elmesélte, hogy a vasút a fateleppel együtt mintegy száz esztendeje épült ki, a vasúton, illetve a siklón hozták le a magasabb helyeken fekvő, páratlanul gazdag erdőségekből a fát.
– Mintha létrát támasztottak volna a hegy oldalának – mutatja Zolika a sikló vaskos talpfákon fekvő sínpárjait.
S közben megtudja Nagytatától, hogy a fent lévő kocsit megrakták fával, s az a saját súlyától siklott le a mélybe, felhúzva lentről a már üres kocsit.
A gyerekek sajnálkozva vették tudomásul, hogy immár nem lehet sem siklóval, sem kisvonattal felmenni Kommandóra, de mikor a félelmetes, lélegzetelállító szerpentinen kanyarogtak a sötét erdők között, legalább olyan borzongás fogta el őket, mint a nyitott vasúti kocsiban utazva.
Zolika éles szemekkel figyelte az erdőt, és fekete álarcos kommandósok megjelenésére várt. Különben miért hívnák ezt a helyet Kommandónak? – kérdezte magában.
Nagytata megérezte a kérdést, s máris mondta, hogy itt hajdanán katonai helyőrség volt – s ennek a német neve honosodott meg: Kommandó. Ma az ország legmagasabban fekvő, önálló polgármesteri hivatallal rendelkező települése – fűzte hozzá Nagytata.
Megcsodálták a páratlan szépségű helyet, s a magaslatokat látva Zolika nagytatához fordult:
– Ígérd meg, hogy visszahozol ide télen. Itt lehet a legjobban síelni...
Lefelé haladva több helyen is felfedezte Zolika az út mellett a hajdani vasúti pálya maradványait, s máris elképzelte, hogy fújtatott is le s fel a kis gőzös: Sokat-rakott–sokat-rakott–sokat-rakott...

(Sarány István meséje a Mesés Székelyföld című sorozatban jelent meg. A kötet megvásárolható a Háromszék lapárudáiban.)