Miért is jött a drága pára? Mert mindenféle finom falat várta egy támfalon, ahol kedvére válogathatott. Történt mindez majd’ negyven éve. Azóta már a kutyát sem lepi meg az utcán korzózó medve, pardon, medvék. Etetni sem kell őket, simán feltalálják magukat. És persze nem csak Tusnádon mindennapos vendégek, és persze már a csapból is a medve folyik, s akkor jövök én is vele. De hát hadd mondjam el, hogy láttam végre az út szélén medvét, kettőt is. (Élőt, hál’istennek.) Ugyanis egy jó ideje bosszant már, hogy szinte minden ismerősöm találkozott már macival, vagy legalábbis látott az út szélén bóklászni. Mondanom sem kell, hogy autóban ülve vagyok ilyen kíváncsi és bátor. De eddig nem adatott meg ez az élmény. Pár hete azonban már én is dicsekedhetek.

Utazunk, a barátnőm vezet, ezért én nem is veszem észre barna barátunkat, másfelé bámészkodom. Az út elején megjegyzem, hogy jó sokáig megyünk majd a hegyek közt, és én még nem találkoztam medvével. Szeretnél? – kérdi a barátnőm, ezért amikor alig egy óra múlva felkiált, hogy ni, medve, azt hiszem, csak ugrat. Visszanézek, és tényleg. Békésen fekszik az út szélén, majd feltápászkodik, és elvonul az erdőbe. Nem túl nagy, és egészen barátságosnak tűnik. Innen, az autóból, és már hátrahagyva…

Én úgy ujjongok, mint egy hároméves gyermek, és meresztem a szemem, hogy lesz-e még valami izgi. Hát aznap már nem. Pedig szinte a fele utat hegyek közt tesszük meg. Sebaj, megvolt a maci­élmény, nem mintha manapság ez nagy szenzáció lenne, de ez az én maciélményem.

Egy hét múlva, úton hazafelé újabb találkozás. Először a leparkolt autók mellett telefonjaikkal kattintgató embereket vesszük észre, és sejtjük, hogy nem a mókusokat fényképezik. Lassítunk, és meg is van a delikvens! Egy nagyobb bocs majszolgat valamit, ami biztos, nem a bokorban termett. Lehúzom az ablakot, és már hallom is, amint az egyik autó mellett álló lány noszogatja a macit fényképező barátját, hogy adjon még neki enni. Mármint a macinak. „Jaj, olyan aranyos, olyan cuki, nem igaz?” Hát aranyos, nem aranyos, mi nem állunk meg, nem szállunk ki, nem etetünk, és a szelfi is elmarad. A kanyarból még visszanézünk, remélhetőleg nem került elő medveanyu, mert akkor annyi az etetős fotózkodásnak.

Hogy a medvék agyonkeserítik életünket, és már szinte sehol nem vagyunk biztonságban, az nem vitás. De hogy a mi kezünk is benne van a történet sűrűjében, az is biztos. Itt le is állok, hiszen ez mindennapos téma, összetett, kimeríthetetlen, megoldásokért kiáltó. Nem mondtam semmi újat, különlegeset, csak elújságoltam, hogy láttam én is útszélen macit. És hogy nem málnát evett éppen a bokor előtt, az hatszáz.