Az 1949-ben kitelepítettekre, majd 1950. szeptember 22-én az erőszakos kollektivizálás ellen szervezett tüntetés két asszony mártírjára és 22 meghurcoltjára emlékeztünk lapunk oldalain huszonhét esztendővel ezelőtt. Nevüket emlékkopjába vésette a református egyházközség és az utókor kegyelete. De mert élnek még most is, akik kötődnek a tragikus eseményekhez, most őket kérdeztük: mire emlékeznek még az egykoriak gyerekeiként-unokáiként? Megyénkben sorra alakulnak a községi ifjúsági szervezetek. Tagjaik többnyire olyan fiatalok, akik ragaszkodnak identitásukhoz, szülőfalujukhoz, így nem árt hét évtized távlatából ismét feleleveníteni az egykori eseményeket.
Jellegzetes hazai nyitány volt
Hetvenkét évvel ezelőtt, 1949 márciusában Maksán érezhető volt már az „új idők” szele. A 150 holddal rendelkező dr. Nagy Zoltán tiszti főorvost és feleségét megfosztották vagyonától és sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre költöztették. Következő év augusztusában a Gaál-féle latifundiumot rúgták szét. Az uradalmi udvart a leendő közös gazdaságnak szánták.
1994-es látogatásunk idején a Sepsiszentgyörgyön élő Gaál József mondta: „Éltünk a gyanúval, és a 300 holdat úgy osztottuk szét egymás közt, hogy ne eshessék államosítás alá. Csúf volt a kezdet, rengeteget zaklattak. Letartóztatási parancsot adtak ki, és testvéremmel együtt törvényszék elé állítottak. Oly szűkre szabták a vetési-kapálási határidőt, hogy azt ne lehessen elvégezni, így születhetett meg a szabotázs vádja. Nekünk vádból annyi összegyűlt, hogy 3,5 évre ítéltek, amit Károly testvéremmel leültünk a szentgyörgyi börtönben. Családainkat, anyánkat és az asszonyokat hét gyermekkel Szemerján egy szobába zsúfolták. Hosszú ideig a maksai nép látta el őket élelemmel.”
Ez volt a „nyitány”. Szeptember végén egyszerre csapott le a kommunista rezsim azokra, akik szavukat merték emelni a közös ellen. Tíz napig tartott a „csendes alkudozás”, s a naponta sikertelenségbe fulladt népgyűlések esti tüntetésekben csúcsosodtak. Az államhatalom helyi szerve lezárta a község egyetlen rostáját, de a népnek vetnie kellett. Ezzel is lépésre akarták kényszeríteni őket. Megszülettek a kuláklisták, és már suttogták azok neveit, akiket el fognak vinni, hogy ne lehessenek a dolgok kerékkötői – kerekedett ki a mesélők szavaiból a korabeli hangulat.
– Tüntettünk, mert nem akartuk a közöst – nyilatkozta néhai Jakab Lászlóné. – Az asszonyok biztattak, hogy legyek szószóló. Ez volt a vesztem. Az aktivisták hirdették, hogy aki ki akar maradni, megteheti. Mi megpróbáljuk, hogy így éljünk tovább, ha látjuk, hogy jobban megy a közös, hívás nélkül itt leszünk – mondtam. Négy napig jártam a milíciát, csak szoptatni engedtek haza. Körös-körül a kertekből ömlött a katona és a lovas milicista. A tüntetés csúcspontján, amikor a népes felszegi tömeg is megérkezett, puskatüzet nyitottak a tömegre, két asszony, Sorbán Györgyné Zöld Berta és Fazekas Andrásné Joós Erzsébet halálos sebet kapott, mindketten elvéreztek.
Nagy veszély a feledés. Épp ezért üzeni az emlékkopja, melyet a szomorú események helyszínén 1994-ben emelt a faluközösség: Maksa emlékezik, de soha nem felejt! Az emlékállítás kezdeményezője néhai Rákosi Károly maksai református lelkipásztor volt, faragója néhai Farkas György református lelkész, aki időtálló tölgyfába véste be az események résztvevőinek nevét.
Családról családra
– Én hallottam a tüntetéskor a kiabálást s a lövéseket. Egyik vérbe fagyott asszonynak én adtam helyet. Pokrócban hozták be. Folyt a vére, megtelt vele az ágy alja. Két karját összetaposták a milícia lovai – mesélte 27 évvel ezelőtt a jelenleg 98. életévében levő Ambarus Erzsébet.
Néhai Vízi Gáspárné Sorbán Aranka így emlékezett: „Én 1 éves 8 hónapos voltam akkor. Hárman maradtunk árván: Erzsébet 10, Rózsa 8 éves volt. Nekem azt mondták, hogy anyánkat ökörszekéren vitték a szentgyörgyi kórházba Angyalos felé. Csepegő vére nyomán menni lehetett. Nem tudták megmenteni. Ott kellett eltemessék, mert nem engedték hazahozni. A vártemplomi temetőben nyugszik.”
Néhai Fazakas Géza: „Éjjel lőtték meg szegény anyámat, 33 éves volt. Pokrócban hozták haza, vérzett. Szólt hozzánk. – Anyám, magát meglőtték! – mondtam. – Nem, fiam, csak elestem, ez volt a válasz. Forró János vitte le a falun, érezte, hogy meghal. Kakas Erzsiék előtt megszólalt: Vigyázzatok magatokra – mondta, és kimúlott.”
Szörnyű éjjel következett – jegyeztük a régiek és a ma élők emlékezéseit. Brutális módon felverték álmukból a megfélemlítés céljából kitelepítésre szánt családokat. Irány Brassó, a Securitate, a Fellegvár, Tulcea megye, a Duna-csatorna. Összesen 22 személyt szállítottak el az éj leple alatt a fekete kocsikkal: özvegy Badi Miklósnét és öt gyermekét (Irént, Andrást, Irmát, Imrét és Ilonát), vejét, Szatmári Dénest, Deszke Dávidot feleségével, Sánta Karolinával, Badi Józsefet (Cukit) nejével, Deszke Gizellával, László Pált feleségével, Elekes Vilmával, Lévay Albertet feleségével, Brenák Borbálával, Deszke Andrást feleségével, Kiss Annával, Bokor Béláné Bukur Idát, Bokor Károlyné Székely Rózát és Csomós Gábornét fiával, Gáborral.
– Nálunk beütötték az ajtót. Sajnos, a milicisták között maksai is volt, megismertem. Anyámnak és a gyermekeknek is öltözni kellett. Három napra való élelmiszert engedtek – idézte fel néhai Badi András. – Indulás előtt engem, a sógoromat, Szatmárit, Deszke Dávid bácsit és László Pali bácsit kiszólítottak. A brassói szekun naponta háromszor vallattak. Reám fogták, hogy megfuttattam egy szekust, elvágtam a telefondrótot. Kínoztak, beütötték a fogamat, és le kellett nyeljem. A két ujjamra áramot kötöttek. Rosszul lettem, s akkor leöntöttek egy veder vízzel. Ez így ment három hónapig. Akkor felvittek a Fellegvárba. Mocsok hideg tél volt, fagyoskodtunk.
Nyolc hónap múlva állítottak katonai törvényszék elé, és tanúim megmentettek. Nyolc hónapot kaptam, amit már le is töltöttem. Amikor hazajöttem, nem akartak beengedni a saját házamba. Alá kellett írnom, hogy mindenemet visszakaptam, holott kifosztottak, egy ingem sem maradt, a bútor is hiányzott, hogy az állatokról ne is szóljak. Testvéreimet Tulcea megyébe vitték, én beálltam a kollektívbe... Anyám is, de kuláknak tették és kidobták! Két esztendeig kerestem kulákadóba, így nézett ki az én elhurcolásom.
Néhai Badi József (Cuki): „Én is Brassóba kerültem. Azzal vádoltak, hogy elrejtettem egy traktort és egy cséplőgépet. Nekem ilyesmim nem volt. Addig kínoztak, hogy már-már szinte beismertem, hogy a Petrovics úr cséplőmasinája is az enyém... A fiatal szekus főhadnagyok rettenetesen ütöttek. Nyolc hónap után, minden ítélet nélkül Tulcea megyébe vittek. Feleségemék már ott voltak. Négy évet és egy hónapot töltöttünk ott. Nem volt panaszunk, ellátott a nép pománával (adománnyal – szerk. megj.). Jó népek voltak. Én brigádosként dolgoztam. Kerestünk pénzt, csak hazamenni nem lehetett. Ott született Sárika nevű leányunk. A román pap szívesen megkeresztelte volna, de engedélyt kellett kérnem a falum papjától. Kocsis Sámuel, a pap nagyon szép levelet küldött, aztán mégis meggondoltuk magunkat. Amikor hazajöttünk, a leányka lábon ment a templomba, és megkeresztelték reformátusnak.”
Néhai Badi Józsefné Deszke Gizella mesélte: „A brassói vonat Hamangián állott meg. Havas, hideg eső hullott, hajnal volt, fáztunk. Kivittek egy nagy pusztára. Ott barakkok voltak. Azt mondták, hogy Szentgyörgyről hozták, onnan szerelték le a poligontól. Kutyák voltak ott, és egy őr. Szegény úgy félt tőlünk. Neki azt mondták, hogy a magyaroknak szarvuk van. Reggel jöttek a népek csodálkozni. Hamar megbarátkoztunk, főleg munka közben. Fáin népek, semmiből sem ettek, amíg nekünk nem adtak. Mindenki hozott valamit: kenyeret, borszőlőt, egy üvegecske tejet. Nyolc hónap után odahozták Józsiékat is.”
Özv. Magyari Pálné Deszke Etelka 92 éves nyugalmazott maksai tanítónő: „Apámat, Deszke Andrást és anyámat, Kiss Annát is Tulceába vitték. Ők már tudták itthon, hogy el fogják vinni, mert kiszivárgott a hír. Szerencséjük volt, mert volt valami pénzecskéjük, s azt anyám bevarrta az apám kabátjának a válltöltésébe. Jól fogott később. Anyámat később, hat év múlva engedték haza, de apám ott halt meg, szívbeteg volt. Román pap temette el, aki egy jó darab részt meghagyott a temetőből Lunkán, hogy oda temessék külön a magyarokat. Apámat hét év múlva hoztuk haza. Nehezen kaptunk engedélyt az exhumálásra. Tokot csináltattunk a koporsóra, és külön vagont kellett fogadni… Szegény Brenák Borbála most is ott nyugszik a dobrudzsai földben. Dobrudzsában tehát ez a két maksai halt meg.”
– Én mit mondhatnék? – szabadkozott néhai Badi Imre, Badi Miklósné fia. – 17 éves gyermek voltam, nem osztottam, nem szoroztam, s mégis elvittek. Mentem a családdal együtt. Dolgoztam keményen: napraforgót szedtünk, minden mezei munkát elvégeztünk. Voltak ott lécfalviak is. Tavaszra megjelent a rendelet, hogy jöhetünk haza, de csak őszire engedtek el.
Bekopogtattunk az egyik ma is élő emlékezőhöz, kitelepítetthez, özv. Kanyó Ilonához (szül: 1935-ben), aki elmondta, hogy 15 évesen vitték el 1950. szeptember 2-án éjfélkor, Tulceán töltött közel két év három hónapot.
Kocsis Sámuel néhai maksai református lelkipásztor visszaemlékezéséből idézzük: „1945-ben minden szegény kapott földet, öt év múlva, az »önkéntesség« alapelvén indított kollektivizáláskor bizony ellenszegült a nép. Ezt a jogot az ország alkotmánya biztosította, innen vették a bátorságot. Mindenki féltette vagyonát, amit örökölt vagy véres verejtékkel szerzett. Az egyezkedések napokig tartottak, s mert fegyveres erővel verte szét a hatalom, tragikusan végződtek. Jól emlékszem mindenre.
Fazakas Andrásné felett a Római levél 13. részének 8. verséből hirdettem az igét. Velünk sírt a gyülekezet is. Két kiküldött volt jelen, és azt mondták, hogy sokan ne legyenek a temetésen. Én azt mondtam: nem tudom megparancsolni népemnek, hogy ne jöjjenek ki a temetőkertbe... Csak sírni és imádkozni tudtak.”
