Mindig július 25-én kezdődtek a Bao-Bao természet- és népismereti túrák, ez Szent Kristóf, a vándorok védőszentjének napja, 1971-ben szervezte az első ilyen eseményt Kakas Zoltán (fotó), akit néprajzkutatóként és természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, de kiváló fotósként is ismerünk, akinek fotóiból több kiállítás nyílt, de mesekönyve és népművészeti albuma is megjelent, Beszélő kövek című anyaga pedig szerkesztés alatt áll. Az évforduló kapcsán a Bao-Bao történetéről kérdeztük.
„Néphittel, népi vallásossággal, hiedelemmondák gyűjtésével foglalkoztam, és egyszer csak arra gondoltam, mi lenne, ha nemcsak egyedül indulnék gyűjteni, hanem szerveznék egy tábort, meghívnék 8–10–15 embert, akiket ugyanez a dolog érdekel” – idézte fel a Bao-Bao kezdeteit Kakas Zoltán, hangsúlyozva: már a legelejétől arra törekedett, hogy ne csak egy helyről érkezzenek a résztvevők, hanem minél több magyarlakta területről, mert így egymással beszélgetve könnyebben megismerkedhetnek a különböző vidékekkel, tájegységekkel és ezek sajátosságaival. A programot úgy találta ki, hogy néhány napig gyűjtöttek két-három faluban, aztán felmentek egy környékbeli hegyre, hogy a hegyi turizmus is része legyen a táboroknak.
Az első alkalommal, 1971-ben három faluban gyűjtöttek: Zágonban, Gelencén és Ozsdolán, utána pedig a Nemere-hegység, a Nagy Sándor-csúcs vidékét járták be. Amikor elindultak, a tábornak még nem volt neve, de bíztak benne, hogy időközben sikerül találni egy megfelelő nevet. Eldöntötték, hogy kezdetben inkább ártatlan dolgokra kérdeznek rá, amiről bárki szívesen mesél, ezért például azt kérdezték az emberektől, hogy mivel ijesztgették régen a gyerekeket. A legelső napon az egyik diák – aki nem más volt, mint a majdani marosvásárhelyi újságíró, Gáspár Sándor – hallott egy Bao-Bao nevű rémalakról, és nagy örömmel döntötték el, hogy ez lesz a mozgalom neve.
Táborozók Kónya Ádám társaságában – 1971. Fotó: Kakas Zoltán
Az első táborokat – melyekbe olykor előadókat is meghívtak – még pénzügyileg is támogatta a KISZ Ifjúsági Turisztikai Irodája, de aztán rájöttek, hogy ez a mozgalom „túl magyar”, és nem felel meg a párt elvárásainak, ezért nemcsak megvonták a támogatást, hanem ellenezték is ezt a tevékenységet, távolléte alatt házkutatást tartottak Kakas Zoltán otthonában. Emiatt aztán abbahagyták a néprajzi gyűjtést, és csupán országjáró túrákat tartottak, többnyire olyan helyekre, ahol szórványban éltek a magyarok, a Gutintól a Retyezátig. Általában kinéztek a vasúti menetrendben egy-egy körutat, melynek egyes szakaszait vonattal, másokat gyalog jártak be. 1990 után aztán ismét elkezdtek gyűjteni is a túráik során.
Közel negyven évig zajlottak ezek a 12–14 napos Bao-Bao-táborok, mígnem tíz évvel ezelőtt úgy érezte az alapító, hogy kiöregedett ebből a tevékenységből, és lezárta életének ezt a rendkívül kalandos, eseménydús időszakát. „Mindenekelőtt annak örvendek, hogy fontos gyűjtések történtek, és olyan emberek tanultak bele ezáltal ebbe a munkába, akik később fontos néprajzkutatókká, szociológusokká váltak, például Keszeg Vilmos, Fosztó László, Hegyeli Attila... Közel hatszáz ember vett részt a túráinkon, fertőződött meg a gyűjtés és a gyönyörű tájak szeretetével, ezenkívül tárgygyűjtés is volt, aminek különböző kollekciók az eredményei. Az összegyűlt tárgyak bekerülhetnek a Székely Nemzeti Múzeumba, szétosztva különböző osztályok között, de akkor volna igazán fenntartható ez a gyűjtemény, hogyha együtt maradhatna az egész anyag Bao-Bao-múzeumként” – mondta végezetül Kakas Zoltán.
