Benedek-Konrádi Gabriella hazatért. Ezúttal másképp tért haza, mint ahogy eddig megszokhatták a kézdivásárhelyi ismerősei, régi barátai. Most magával hozott egy szeletet képzőművészeti tevékenységéből. Annak is azt a szeletét, amellyel a kézdivásárhelyieknek örömet szerezhet.
Alkotásaival először mutatkozik be szülővárosában, volt már kiállítása Bécsben, és egy magyarországi is szervezés alatt van, de itthon ez az első egyéni tárlata.
Elmondása szerint gyerekkora óta rajzol, kislányként gyermekorvos édesanyja rendelőjében is szívesen rajzolgatott, festett, majd tehetségét tovább kamatoztatta a Kosztándi Jenő által vezetett rajzkörön. 1989 óta családjával Bécsben él, ahol időközben elvégzett egy grafikus-reklámgrafikus képzést, kirakatrendezéssel foglalkozott és foglalkozik a mai napig. Körülbelül húsz éve készít akvarelleket. Bécsi otthonában alkot, és szereti ezt a technikát, mert kellően tiszta, és nem kell hozzá nagy tér. Nem a szabadban, hanem inkább fotóról és emlékezetből rajzol. Az utóbbi három évben készült alkotásokat hozta el Kézdivásárhelyre, és közülük is csak azokat, amelyek városunkról és az itteni tájakról készültek. Érdeklődési köre sokszínű, a kirakatrendezés mellett rajzol, régi tárgyak felkutatója-rajongója, és esztétikus, szemet gyönyörködtető nyakékeket és fülbevalókat, bizsukat készít.
Vannak/voltak még néhányan, akiket megihletett Kézdivásárhely főtere és udvarteres településszerkezete. Ilyen a kézdivásárhelyi születésű Incze István festőművész, aki 39, udvarterekről készült dokumentumértékű olajfestményét ajándékozta a múzeumnak. A grafikus Gy. Szabó Béla is felfedezte Kézdivásárhelyt, és munkáin megörökítette a település egyik legrégebbi városrészét, a Kovácsszert, de ott van a kovásznai születésű Brósz Irma, aki szintén gyakran járt városunkban, és tőle is ismerünk akvarelltechnikával készült udvartérrészleteket. Pár évvel ezelőtt pedig megismertem egy szegedi építészt és grafikust, akinek egy egész akvarellsorozata van az udvarterekről. A nemrég elhunyt Vetró-Bodoni Zsuzsa pasztellképein is számos alkalommal találkozhatunk a város jellegzetes, impozáns épületeivel, barokk kapujával. Mindez mutatja, bizonyítja, hogy ezek az alkotók kötődnek Kézdivásárhelyhez, ahogyan Gabriella is.
Nagyon sok művész szerint az egyik legnehezebb technika az akvarell. Egy jól átgondolt kompozíció gyors és pontos megoldása. Nagyon gyorsnak és ugyanakkor precíznek kell lennie az alkotónak. A nedvesen való festés megfelelő gyorsaságot kíván, és a már felvitt ecsetvonások jórészt javíthatatlanok. Nem csak a témát, a motívumot, hanem a felvitel sorrendjét is előre meg kell tervezni, s e tudatosság mögött ott kell lennie a spontaneitás varázsának is. És nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az akvarell csak azoknak nyújt végtelen művészi szabadságot, akik ezt a technikát biztos, határozott kézzel képesek művelni.
Gabriella levegős, világos tónusú akvarelljein nem megy el a túlzó részletezésig, a vonalnak csak korlátozott, szerény szerepet ad. Mély érzelemmel és tudatossággal, legtöbb esetben nosztalgiával éli át és értelmezi újra a tájat. Az udvarterek egykori hangulatát, jó értelemben vett ódon házait igyekszik emlékezetből felidézni. Szívesen rajzolja és beszél arról az udvartérről, ahol nagymamája is lakott, és ahol sok időt töltött gyerekként. Alkotásainak éltető eleme a frissesség, a színesség fontos kritérium, és a fehér papír is aktív szerepet kap. Áttűnő színek és fények, tünékeny, suhanó árnyékok, finoman vibráló felületek, egymásból épülő színárnyalatok jellemzik udvarteres, főteres városképeit.
Gabriella másik kedvenc témája, műfaja a tájkép. Alkotásra ösztönzi őt a hazai és idegen táj is. És az akvarell kiválóan alkalmas tájak ihlette hangulatok átadására, sőt, a tájkép sokkal légiesebb kifejezési lehetőségeket kínál, mint egy városkép vagy egy udvartérrészlet ábrázolása. Gabriella a képet megtervezi, a világosabb részektől a sötétebb részekig haladva építi fel. Nem használ fehér akvarellfestéket, mert olyan nem is létezik a képzőművészetben, mert a fehér színt az alapot képező papír fehérsége adja, megtévesztve minket, nézőket.
A kiállítás hangulata egészében véve szelíd, lírai, híven tükrözi a képek alkotójának lelkivilágát. Bízom benne, hogy Önök, a jelenlévők is ezt a szelíd, lírai hangulatot viszik magukkal, és érzik, értékelik ezt a valós városszeretetet, nosztalgiát, ami az alkotót jellemzi, és bízom benne, hogy maradandó élménnyel távoznak a kiállításról.
Dobolyi Annamária
Elhangzott 2021. július 23-án a Kosztándi Képtárban tartott tárlatmegnyitón
