Az Olt sepsiszentgyörgyi szakasza mintegy nyolc kilométert tesz ki. A malmok gátja feletti lassú vízfolyás, ennek következményeként a mély víz, a vízpart alatti padmalyok, a benyúló bokrok, bedőlt fák maradványai megfelelő körülményeket biztosítottak a különböző halfajok elterjedésének.
Mindennek ellenére a helyi halászok tevékenységéről a korabeli sajtóban, sőt, ma is kevés adatot találunk, viszont a millennium emlékére Háromszék vármegye által 1899-ben kiadott Emlékkönyv néhány oldalas fejezetben foglalkozik a halászat mesterségével. Már az első mondatban megállapítja: „Míg a vadászat többnyire úri sport, a halászat teljesen népfoglalkozás.” Ismerteti a megye területén előforduló halfajokat, a halászat módozatait (varsa, háló, szigony, horog s ezek változatai), szól a néha még ma is használatos népi kifejezésekről (gübe, suga, duga, cége, zubogó).
Társulások létezéséről a sajtóban főleg a vadászattal foglalkozó rövid hírekben és gazdálkodási írásokban találkozunk. Megtudjuk, hogy Potsa József főispán 1897-ben gyűlést hív össze „a Háromszéki Gazdasági Egyesület részéről tervbe vett halászati mozgalom részleteinek megbeszélésére”. 1899-ben ifj. Nagy Elek a Székely Nemzetben A halászat Háromszéken címmel öt folytatásban tesz közzé érdekes adatokat az Olt, a Feketeügy és a patakok halállományáról. 1902-ben már létezik a „Sepsi-Oltvölgyi halászati társaság”.
Számos halászatra vonatkozó szabályrendelet jelenik meg. A Székely Nép közli, hogy az 1924-es halászati törvény értelmében csak horoggal, hálóval és varsával szabad halászni, tilos szigonnyal, mérgező növényekkel (maszlag), bárminemű robbanó- vagy kábítószerrel zsákmányt szerezni. A cikk írója megjegyzi, hogy e szabályok betartását „a hatóságok nálunk is behatóbban ellenőrizhetnék, mert főképp Sepsiszentgyörgy és Kilyén közt naponta dinamittal irtják a halakat. Ha ez így folytatódik, haldús folyóink maholnap haltól üresen maradnak”. Egy szintén 1924-ben megjelent írásban arról olvasunk – feltételezhetően a textilgyár szennyvizének az Oltba vezetése miatt (ez még az 1960-as években is fennállt) –, hogy a halászat érdekeit súlyosan sérti a szennyvizeknek a folyóba vezetése.
A horoggal való halászat igazi művészetet, tudást igényel a halász részéről: ismernie kell a hal tartózkodási helyét, járását, szokásait, táplálékát, horogra kerülése esetén fárasztását. A horoggal való halászat kellemes időtöltéssé, sporthorgászattá, hobbivá csak a múlt század közepén válik. Ennek következtében a változatos horgászathoz szükséges felszereléseket, eszközöket szereznek be és kínálnak a kereskedők, gyakoribbá válnak a haltelepítések, bevezetik az ívások alatti tilalmat.
Haltelepítésekre az elkövetkező évtizedekben is sor kerül. Emlékszem az ötvenes években történt, végül sikertelennek bizonyult próbálkozásra, amikor az Olt Pap Lehel cementárugyára melletti lassú folyású szakaszába táplózással – a padmalyban rejtőzködő halak tapogatással („taplózás”) való zavarását jelenti – kifogott, többkilós feketeügyi harcsákat szándékoztak telepíteni, a következő év tavaszi áradása után azonban csak hűlt helyük maradt.
Az 1970-es árvíz után az Olt medrének szabályozása a halállomány jelentős fogyását hozta. A horgászat egyre inkább a holtágakra és a duzzasztással vagy az építkezésekhez szükséges homok és kavics kitermelése következtében létrejött, hallal betelepített tavakra tevődött át.
Mint gyerek, aki szenvedélyes horgász apjának gyakran szegődött társává, jól emlékszem az Olt menti halászatok varázsára: paducozás a Debren- és Árkosi-patak beömlésénél, ahol szezonban több tíz halat foghattunk naponta, a homokos partok sekély vizében paducok villogtatták hasukat. A gátak fölötti lassú vizekben puliszkával vagy zsenge kukoricával pontyok akadtak horogra, a gátról leömlő gyors vizekben pedig márnák tanyáztak. Ősszel a letisztult folyóban a csukák nagyokat csobbanva kapták el a parthoz szorított áldozatukat, ha éhesek voltak, horogra szerelt élő hallal vagy villanóval (blinkerrel) könnyűszerrel horogra akadtak. A víz felszínét alkonyatkor ragadozó őnök (balin, vagy a nálunk kevésbé használatos keszeg) hasították kis halakat üldözve, a benyúló bokrok végén a felszínen vagy kevéssel alatta domolykókat (téves szóhasználattal balin) fogtunk cserebogárral, nagy sáskával vagy piros szilvával.
A mai horgász, netán az olvasó is a közmondásbeli halászmeséknek tekintheti a fenti állításokat, pedig folyóink hajdani halgazdagsága közismert volt, a vizek menti emberek étrendjéhez a hal is hozzátartozott.
A megyésítés utáni sajtót böngészve, Bükszádi István tollából a nálunk honos halfajokról találunk sorozatot a Megyei Tükör 1971. évi számaiban. 1979-ben László Béla, a Kovászna Megyei Vadász- és Horgászegyesület titkára elmondja, hogy az árvíz után a tavakat és holtágakat halivadékokkal népesítettek be, mintegy 2000 kiló ponty került a kilyéni, az 5-ös kilométernél levő és a gémvári tavakba. Egy másik alkalommal süllőt, növényevő kínai halat és csukaivadékokat telepítettek ugyanide. Azt is megtudjuk, hogy a megyei horgászok száma elérte a 2300-at.
Vajon ma hány engedéllyel rendelkező horgászt tart nyilván az egyesület? Napjainkban is létesülnek újabb tavak, fel-felújítják a halállományt? A halvédelemmel és az orvhalászokkal kik foglalkoznak? Íme néhány kérdés, melyekre a válaszok bizonyára érdekelnék a Háromszék olvasóit.
