Pap Mihály 1925-ben született Gidófalván Pap Gyula és Pap (sz. Serester) Ágnes egyetlen gyermekeként. A család a jómódú, tízhektáros gidófalvi középbirtokosok közé tartozott.
Az 1950-es gidófalvi tragikus kényszerkollektivizálás ellen fellépő Pap Mihályt és szüleit összesen nyolc év és hat hónap szabadságvesztésre ítélték a vörös terror pribékjei.
Gyerek- és ifjúkorát Gidófalván töltötte, innen hívták be 18 éves korában a bélafalvi leventekiképző alakulathoz. 1948-ban alapít családot, neje a zaláni születésű Szabó Emma volt, aki nagybirtokos családból származott, s akiknek minden vagyonára az alakuló kollektív gazdaság tett kezet. Házasságukból két gyerekük született: 1949-ben Gyula és 1958-ban Géza.
Pap Mihályt az 1950. szeptemberi gidófalvi kollektív elleni lázadáskor a kommunisták elfogták, hét évre ítélték a Brassó melletti Fellegvárban. A hétéves büntetésből öt évet töltött le a Poarta Albă területén létesített fogolytáborban, ahol 1950-ben a csatorna megépítésére 12 000 politikai foglyot kényszerített rabmunkára az elnyomó román kommunista hatalom.
„Bűne” az volt, hogy amikor a lázadó falu népe a gidófalvi református templom felé tartott, egy ott lévő milicista a tömegbe lőtt és szíven találta Zsigmond Andrást, s őt is vállon lőtte. Pap Mihály rávetette magát a gyilkosságot elkövető milicistára – akiről utólag kiderült, hogy magyar nemzetiségű volt – azzal a szándékkal, hogy kivegye kezéből a fegyvert. A milicistát sikerült lefegyvereznie és móresre tanítani az időközben odakerült édesapjával együtt. Az elvert milicistát elvitték onnan, és egyik rokonuknál, Vitályos Jánosnál rejtették el, mert ha nem tették volna ezt, a felbőszült tömeg meglincselte volna.
Az elnyomó kommunista szerveknek nem kellett sok idő, hogy kiderítsék a történteket, és a lázadást követő napokban megjelentek otthonukban. Pap Mihályt és édesapját bilincsbe verve elszállították a sepsiszentgyörgyi fogdába és onnan a kisajátításnak ellenálló politikai foglyok börtönébe, a brassói Fellegvárba, ahol hét évre ítélték el, amiből öt évet töltött le rabmunkásként a Poarta Albă-i csatorna építésén édesapjával, aki három évet kapott. Édesanyja hat hónapig volt bezárva a Brassó melletti Fellegvárban, mely akkoriban a Securitate börtöneként működött.
1955-ben került haza szülőfalujába, Gidófalvára. Kisfia, Gyula nem ismerte, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megértette, hogy ő az édesapja.
A börtönévek, a kínzások megviselték egészségi állapotát. Hazakerülése után néhány hónapra tüdőbeavatkozáson esett át, az egyik tüdejének felét el kellett távolítani. Esztergályos szakdiplomával rendelkezett, de a már megalakult gidófalvi Vörös Csillag kollektív gazdaságban vállalt munkát. Húsz évet dolgozott mint mérlegmester, aztán ismét műtétre szorult, gyengélkedő állapota miatt ugyanott kapus lett, amíg nyugdíjba ment.
1994-ben huny el. Sírhantja a gidófalvi református temetőben található.
Két gyereke, négy unokája, négy dédunokája, valamint a szülőfalu közössége által a helyi református templom udvarán elhelyezett, a gidófalvi kommunista kényszerkollektivizálás mártírjainak, elítéltjeinek és elhurcoltjainak a nevét megörökítő emléktábla őrzi a család emlékét.
G. Szabó Ferenc
