A román városvezetés üzenete amennyire egyszerű, annyira beszédes: a magyar közösség Brassó fejlődésében játszott kiemelkedő szerepére szerették volna felhívni a figyelmet azon napok egyikén, amely e nemzeti közösség tagjai – függetlenül attól, hol élnek – számára kiemelkedő jelentőségű ünnepi pillanat. Bárhonnan is néznénk, Brassó – ezúttal a város, de korábban a megye is – ismét bizonyította, nem ördögtől való az évszázadok óta egymás mellett élő nemzetiségek egymással szembeni tisztelete, a mások hagyományai, történelme elfogadása, egyáltalán a közösségek tagjai iránti megbecsülés, mely ily egyszerű, de mindenképp jó érzéseket keltő megnyilvánulásokban is kifejezhető. És nem az első alkalommal, hiszen a megye Háromszék felőli bejáratánál a mai napig magyar nyelven is olvasható a belépőket üdvözlő felirat, annak ellenére, hogy egyes szolgálatos feljelentők, román nemzetféltők mindent megtettek annak érdekében, hogy írmagja se maradjon. Mert nekik ugyan vörös posztónak számít az a pár betű, de az itt élőknek teljesen természetes.

Brassó önkormányzatának múlt heti döntése és annak megvalósítása az egyszeri gesztuson túl ugyanakkor egy igen fontos üzenetet is hordoz: ilyen az, amikor nem félünk a múlttól, nem rettegjük a jelent és a jövőt. Elfogadjuk, sőt, értékként tekintünk mindarra, amit a térségünkben, az országunkban élő nemzetek együtt teremtettek meg, legyen szó épített örökségről, kultúráról, mentalitásról, életvitelről, és együtt haladunk előre. Noha sajnos tudjuk, hogy az ilyen pillanatok fehér hollónak számítanak, hiszen a román hatalom jelenleg is szorgosan dolgozik azon, hogy ezt a még helyenként meglévő egyensúlyt megbontsa, hogy a múltbéli, főképp magyar bűnök gyakori hangoztatásával minél több éket verjen az Erdélyben élő nemzetiségek közé, ennek ellenére felemelő tudni, hogy nemzetiségtől függetlenül vannak – és nem is oly kevesen –, akik elérték az érettség e szintjét. És képesek felülemelkedni a különböző csatornákon érkező – hazugságokra, történelemhamisításra, mítoszokra alapuló – irracionális uszításon, az évtizedek alatt kívülről elmélyített frusztrációkon, túllépni a hódítói reflexeken. Még akkor is, ha saját nemzettársaiktól a szolgalelkű, autonómiatámogató, áruló és még ki tudja, milyen „hízelgő” jelzőt kell eltűrniük.

És miért is? Mert szembenéznek a valósággal, nem hajlandóak magukévá tenni a nemzeti felsőbbrendűségről, a kizárólagosságról szóló torz elméleteket. Nem érzik fenyegetésnek, ha netán kimondják, leírják, kiírják városuk szász, magyar, szlovák, szerb, török, tatár, bolgár nevét, vagy felidézik az egykoron vagy jelenleg is ott élő kisebbségek érdemeit – a bűneik folyamatos szajkózása, nyomaik eltüntetése helyett – az egyetértés, békés együttélés nevében. Mert nekik ez a természetes.