Előrebocsátom: nem vagyok híve a falfestésnek, általában a firkálásnak – ha az ártó szándékkal készült. A célzatosan alkalmazott graffiti teljesen rendjén való, még ha nem is mindig sikerül művészi színvonalúra: volt például nemrég egy kezdeményezése a városvezetésnek a tömbházak átjáróinak „felvidítására”, néhányat vállalkozó szellemű fiatalok ki is pingáltak – szó mi szó, messzemenően jobban mutatnak, mint festetlenül hagyott társaik. Nem is tudom, miért nem lett folytatása a kísérletnek, hiszen érdekes módon ezek a fantáziarajzok meglehetős épségben vészelték át a keletkezésüktől eltelt néhány esztendőt, itt-ott kisebb rongálások nyomai fellelhetőek ugyan rajtuk, de sem ráfestés, sem eltüntetés szándékát nem mutatják.

Egészen más a helyzet az összevissza firkálással, ezeket ugyanis zömmel a rongálási kényszer szüli. Bonyolult pszichológiai folyamat ez, meg sem kísérelem leírni, a lényege: vannak, akik egyszerűen nem tudják elviselni az egyszínű felületet, legyen az fal vagy szemeteskuka oldala, kerítés vagy közlekedési tábla. A látvány hatására valami belső hang arra kényszeríti őket, ragadjanak festékszóró spray-t, fújják ki tartalmát, s az eredményen felbuzdulva újabb spray, újabb fújás, így ez a végtelenségig, de legalábbis addig, míg a „díszíthető” felületből kifogynak. Hogy mit hagynak maguk után, az lépten-nyomon látható: a falfestménynek álcázott, de értelmezhetetlen krikszkrakszok mind-mind az ő ténykedésük eredménye. Sokáig lehet még csodálni eme förmedvényeket, mert bár folyamatosan dolgoznak a célpontjukká vált ingatlanok tulajdonosai eltüntetésükön (lásd például az áramszolgáltató vállalat transzformátorházainak most zajló újrameszelését), attól tartok, mindig lesz utánpótlása az önjelölt, de névtelenség mögé rejtőzködő festőzseniknek.

És van egy harmadik kategória: az üzenethagyóké. Akik bevallottan nem törekednek művészi igényre, de nem is feltétlen a rongálási szándék hajtja őket mondanivalójuk megörökítésére. Legtöbb esetben az itt jártam jellegű szöveget hagyják maguk után – érdekes példájával találkoztam az önkeresésnek napra pontosan három éve az Úz völgyében, az emlékünnepség után: idősödő férfi az első világháborúban épített hadi kápolna küloldalát vizsgálta nagy-nagy figyelemmel, láthatólag keresett valamit. Kérdés nélkül is elmondta: 1973-ban járt ott először, kisgyerekként, az egyik téglára rákarcolta monogramját és az évszámot. Bánja most már tettét, ugyanakkor kíváncsi is rá, megtalálja-e az általa megjelölt építőelemet. Valójában múltját kereste, az egykoron az Úz völgyében harcolt édesapja emlékét kívánta felidézni. Amihez nem biztos, hogy kellett volna a monogramos tégla...

Van nekünk is egy sajátságos üzenetünk. Oly régóta köszön szembe az arra járókkal a piszkosfehér falról, hogy legtöbben már el sem olvassák. Két szó csupán, és egy felkiáltójel. De mementó, nem szótári értelemben, hiszen nem fenyegető dologra emlékeztető jel, annál inkább a becsületre, a tisztességre. Mert ha a székely valamire azt mondja, ez szent! – akkor annak bizonyosságában olyan biztos lehet bárki, mint abban, hogy a kicsi barát megszólítás után a bicska beszél tovább.

Ezért vélem, hogy védett falnak kellene nyilvánítani a vasúti jegyiroda oldalsó felületét: ha valaha újrafestésére kerülne is sor, ezt a falfirkát mindenképp érintetlen kell hagyni.