Aztán pont ebben a megfelelési mókuskerékben válik elviselhetetlen kapkodóvá, és lassan elveszíti a lényeget. Mindazt, azokat, amiért, akikért kapkod, és közben szépen, nagyon ügyesen önmagát. Jó esetben nem örökre.

Bolondul, bonyolódik minden egyre jobban körülöttünk, bennünk, egyre nehezebb megtalálni az igazi csendet, valamiféle biztonságot, harmóniát. Egyre több munkát igényel, és egyre könnyebb belefáradni. De az ember már csak olyan, hogy sok mindent túlél. Háborút, lágert, éhínséget, járványt, a poklok poklából is visszatér. Túlélő fajta, a legelszántabb, legkonokabbakból való. Már-már főnix, magát saját hamvaiból újjászülő madár. De lehet, hogy annál is több.

Nem tudom pontosan, hogy mi váltja ki belőlem mindazt, amit most próbálok másokkal is megosztani. Nem is találom a pontos mondatokat. Féltem, félem a világunkat, keresem a jelzőt, ami megfelelne arra, amiben, amikkel együtt élünk, de azt sem találom. Mindenképp valami olyasmi, ami a súlyosnál többet jelent. Sokkal többet. Kisember voltomból próbálom megfogalmazni, de mivel kisember vagyok, igen nehezen megy.

Nem szeretek félni, de ezt régebb már mondtam. Azt is, hogy tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Mégis, a magam kisemberségében félelmekkel élek nap mint nap. Ezerféle okot találok rá, ha nincs, teremtek magamnak – és futok, futok ezerrel, kapkodok, egyszerre akarok megoldani mindent, és szeretnék megfelelni, hiába is tagadom. Nem mindig vagy feltétlenül megfelelési kényszerből, de mégis. (Persze legfőképp önmagamnak szeretnék megfelelni, de egyáltalán…) Megvalósítani, elérni, összehozni, amit (még) lehet…  

Közben naponta, óránként, percenként már nem csak az orromra koppintanak, a fejemet ütik- verik, hogy térjek észhez. Meddig, és mi kell még ahhoz, hogy lecsendesedjem, az igaz, fontos dolgokra figyeljek, ne hajszoljak, ne fussak, ne türelmetlenkedjem?

Lehet, hogy a nyakunkba telepedett őszi hangulat váltja ki belőlem, amit most próbálok valahogy megfogalmazni, de nem biztos.

És hogy csak magamról írok, még az sem biztos…