Napjainkban a mozgásra, a haladásra, a fejlődésre történő hivatkozás egyszerre ideológiai cselekvéskényszer és politikai parancsolat. Ezek olyan divatos szavak és ideológiai programbekezdések, amelyekkel – a kapitalizmus legújabb létmódjához igazítva – még az Európai Unió vagy az ENSZ is nyomás alá helyezi a civilizációőrző emberi életformákat, hogy átalakítsa, átprogramozza azokat. A globalizáció egyben világgyarmatosítás is.
A mozgalmár ideológia feladata pedig hangulatkeltéssel virágmintás függönyt húzni a kapitalizmus elhízott, szemérmetlen teste elé. Az elszabadult tőkés liberalizmus számára pedig testre szabott fedőruha az újbaloldal egyenlősítő, „fejlődésre” hivatkozó emberátalakító politikai-jogi szabályozása, a bevándorlás támogatása, a szivárványparádé. Az ő szolgálatában áll „a politikailag korrekt” médiarendőrség. A népszavazás, a választott helyi politikusok, a többségi társadalom akarata fölé mindenható szupranacionális jogi szervezetek települtek, és a nagy tőkéscsoportok által birtokolt irányadó világlapok magyarázzák az óvatlan olvasóknak, hogy merre a merre. (Annak idején például azt, hogy – ellentétben másokkal – a magyaroknak nem ildomos a kettős állampolgárság.) Újabban félművelt, milliomos világsztárokkal mondatják ki az akaratukat! Az elhíresült labdakergetők is többnyire a balliberális média és a reklámipar fogott emberei. Ők reklámozzák a multikulturalizmus eszméit. A nemzetközi focimérkőzések szünetében „No racism” klipsorozattal üzennek fehér szurkolóknak.
A „modern” világban jaj annak, aki nem eléggé mozgékony fizikai, szellemi és anyagi értelemben, ha nem elég alkalmazkodó! Élő akadállyá válik az atlanti elit haladáselvű mozgalmárai szemében, amely nehezen viseli, hogy az erőltetett újításai ellenére makacsul él tovább a lokálpatrióta, a keresztény, a családapa, és – horribile dictu! – az öntudatos fehér. A modernitás felhorgadt harag azok ellen, akik nem veszik fel a tempóját, akik nem fújják hangosan az általa diktált rigmust! És megbüntetnék az atyák kiötlött vétkét harmad- és gyarmatíziglen. Ebből a haragból ad ízelítőt David Goodhart az Út valamerre című könyvében, elemezve a nyugati társadalmat megosztó legmélyebb árok két oldalát.
Elmélete szerint a törésvonal egyik felén ott nyüzsögnek a „bárhonnan jövő” kevesek, az anywhere-ek. Ők általában jól szituált, urbánus társadalmi környezetből származnak; diplomájuk és képzésük felhatalmazza őket, hogy a globalizáció zsákjából a lehető legtöbbet markolják maguknak – és gazdáiknak. Érzelmileg sehová nem kötődnek, és világpolgárnak titulálják magukat. Gyakran és könnyedén közlekednek – főleg repülőgépen – munkájuk vagy szabadidős programjuk érdekében, jól érzik magukat a hasonlóak társaságában a földgolyóbis bármelyik nagyvárosában. Róluk írhatta volna Radnóti Miklós: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép a táj, / s nem tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály.”
A másik oldalon a somewhere-ek, a „valahonnan érkezők” toporognak. Finoman szólva, kevésbé jómódúak és képzettek, főleg a külvárosokban vagy vidéken élnek, „alacsony képzettséget” igénylő mesterségeket űznek, amelyek könnyen automatizálhatók, illetve áthelyezhetők más országba. Ide tartoznak a tanítók, tanárok is – leminősítő szóval: pedagógusok –, akiknek bérét a minimálbérhez igazítják. Őket nem úgy képezték, hogy alkalmazkodjanak a globális munkahelyi piachoz, gazdasági és társadalmi túlélésük a helyi ökoszisztémáktól, a családi szolidaritástól függ. A „birodalom nyelvét” (de Gaulle) sem beszélik, ezért mentálisan másodrendű lakóknak számítanak az egyetemi „ufók” értékosztó és igazságfosztó világában.
A somewhere-ek az anywhere-ek által dominált mozgó világot közveszélyes hírmondó és pénzosztó birodalomnak látják. A gazdasági és kulturális bizonytalanságot, amelybe beletaszították őket, az izgága perc-elit tudomásul sem veszi. Nincs mit kezdeni a „mucsaiakkal”, a lúzerekkel, nem ők adják a témát, hanem a legfrissebb amerikai történések! Nem a vidék, a külváros mindennapjai izgatják őket, hanem a háromszáz kilós George Floyd-szobor, lehetőleg egy newarki szelfizéssel egybekötve. A „bárhonnan jövők” számára a „valahonnan jövés”, a „valahol élés” a nyitás visszautasítását jelenti. Ráadásul a „valahonnan jövők” újabban még tagadni is merészelik a mozgó világ és a „globalizáció” meghatározó jellegét.
Az anywhere-ek kulturális és médiabeli monopóliuma azonban már nem képes megakadályozni a vezető szerepük kétségbevonását. (Erről szólt például a francia sárgamellényesek tüntetése, a példaértékű társadalmi megmozdulás.) Ideológiájuk tagadását viszont nyugtalanító populizmusnak, reakciós fertőzésnek hirdetik világmédiumaikban. A periferikus társadalmi osztályok képviselőinek megnyilvánulásait botrányos demagógiának állítják be. Az áramlás világában a mozgás a normalitás mércéje. Ami jön és megy, az – szerintük – nem fenyegető, és aggályoskodónak, depressziósnak nevezik azt, akit nyugtalanít az ilyen ideológiailag erőltetett mozgás, szebb szóval: fejlődés. Jó példa erre a „migráció”. Jellemző, hogy az anywhere média és politikusai nem használják a kivándorlás vagy bevándorlás szót. A globalizált térben nincs határozott referenciapont. Az ember „bárhonnan” jöhet, tehát nem be- vagy kivándorló; sohasem „valahonnan” érkezik, hanem „bárhonnan”. Ezért az anywhere-elit önmaga dublőrét látja a migránsban, akinek látványa Narkisszosz módjára hízeleg önképének. Leereszkednek hozzájuk, és fél térden bámulják a „migráns”-folyóvíz tükrét, meghatódva feminini férfiasságuktól és férfias feminizmusuktól.
A tőkecsoportok mellett és velük szimbiózisban az újbaloldal hasznot húz a bevándoroltatott tömegből, akik – viszonzásul – rájuk szavaznak. Nem a szerződésekkel gúzsba kötött nyugati állam választja ki a letelepedni vágyókat, hanem az erőszakos határátlépő nézi ki magának azt az országot, ahol azonos jogokat élvez az évszázadok óta ott élők utódaival.
A „migráns” fogalma anywhere-ferdítés: senki sem határozható meg pusztán a bolyongással. Minden ember „valahonnan” jön, és egy meghatározott hely felé tart, amely neki rejtekhely, menedék vagy az „ígéret földje”. Nincs „migráns”, csak bevándorló, felbiztatott határátlépő, aki persze kivándorló is. Vannak köztük száműzetésre ítélt személyek, akiket a háború, az üldöztetés vagy a nyomor űzött el otthonukból. És a délibáb, amelyet csapdaként a Nyugat szivárványoz nekik.
Aki hivatalosan a „valahol élők” mellé áll, annak a populista jelző a jutalma az Elbán túl, ahol a kurta farkú malac túr. A „bárhonnan” jövők emberi méltóságát persze senki sem vonja kétségbe, szakmai tudásuk előtt megemeljük divatjamúlt kalapunkat, de nem irigyeljük azokat az országokat, ahol zárt alakzatba tömörülve a „bárhonnaniak és helyi segédjeik” képesek megszerezni a kormánygyeplőt. Mindegy, hogy hol: az Óperencián túl vagy azon innen.
S. Király Béla
