Árpád-házi Imre herceg 1031. szeptember 2-án távozott az élők sorából. Éppen akkor hunyt el, amikor apja arra készült, hogy átadja neki a koronát. Váratlan halála óriási csapást jelentett Istvánra, a Magyar Királyság alapítójára és híveire, akik a kereszténység leendő támaszaként tekintettek a hercegre. Életét állítólag egy vadkan oltotta ki. Legalábbis ezt állítja a témával foglalkozó újkori történelmi munkák nagy többsége.
Imre herceg feltehetően 1000-ben vagy 1007-ben született Székesfehérváron. Születésének éve éppoly vitatott, mint életének és halálának számos részlete. Apja nagy figyelmet fordított neveltetésére, mert benne látta az új, keresztény királyságért vívott küzdelmes munkájának méltó folytatóját. Hét éven keresztül a velencei patríciuscsaládból származó hittérítő, Gellért csanádi püspök tanította. Vallásossága, műveltsége, példamutató magatartása arra utalt, hogy trónra kerülésének idején megfelel majd a várakozásoknak. Belekóstolt a hadvezetés művészetébe is, amikor 1030-ban II. Konrád német-római császár nagy sereggel Magyarországra támadt, így része lehetett az utánpótlást nélkülöző bajor-német sereg visszaszorításában. Egyes feltevések szerint ő volt a király testőrségének parancsnoka.
Egy esztendővel később elérkezett trónra lépésének ideje, mivel István király ez idő tájt már elhatározta, hogy átadja a hatalmat fiának. Imre ekkor 24 vagy 31 éves volt. Gizella királyné erre az alkalomra készülve varrta meg a koronázási palástot. (…)
A királyi pár tehát várta a távol lévő herceget, akit azonban élve már nem láthattak viszont. A legkorábbi feljegyzések nem szóltak halálának okáról, körülményeiről, később azonban elterjedt, hogy Imre a hercegek kedvelt vadászterületén, a bihari Igfon (Igyfon) erdőben vadászbaleset áldozata lett. Ezt a hiedelmet máig erősíti, hogy az erdőhöz vezető völgy közelében épült fel a Szent Imre-apátság, illetve arrafelé, a Bihar-hegység nyugati peremén van Hegyközszentimre falu. Az Igfon erdő egyébként nem vadkanjairól, hanem bölényeiről volt híres, és a Képes Krónika szerint Salamon király emberei később ott tervezték a trónkövetelő Géza herceg megvakítását vadászat közben.
Makkay János, a nagy tudású régész-történész Árpád-házi Imre herceg rejtélyes halála (Budapest, 2010) című könyvében az egyházi legendáktól különválasztva is vizsgálta a krónikák adatait, hogy választ találjon az izgalmas kérdésre: hogyan halt meg Imre herceg?
Anonymus Gesta Hungarorum című krónikájának Szent István csupán a végén, mintegy mellékesen szerepel, Szent Imre herceg halála pedig meg sincs említve. Igaz, a gesta véget ér, mielőtt István király uralkodásáról beszámolna (I. András viszont szerepel a mű 16. fejezetében), de ez az eljárás mindenképpen fura és magyarázatra szorul. A krónikákat általában megrendelésre, készítésük időszakának politikai szempontjait szem előtt tartva írták. Rengeteg hasznos és értékelhető, ugyanakkor szándékosan kozmetikázott adatot is tartalmaznak, másokat pedig egyszerűen elhallgatnak. Ezeket összevetve a hitelesként elfogadott adatokkal, következtetni lehet arra, hogy a beavatkozás (hamisítás) mely uralkodónak, illetve uralkodóháznak állhatott érdekében. Így a krónika készítésének ideje is kideríthető. Makkay ezzel a nem könnyű módszerrel dolgozva nagy horderejű felismerésre jutott. Ennek köszönhetően a Gesta Hungarorum keletkezésének ideje jóval korábbra tehető, mint azt eddig gondoltuk. A krónikában mostohán kezelt (sőt, egyszerűen elhallgatott) Szent István és Szent László erről nagyon értékes információkkal szolgál.
Elterjedt és máig sem tisztázott nézet az, hogy Anonymus, aki magát Béla király jegyzőjének nevezte, és neve helyett a P. dictus magister megjelölést használta, III. Béla nótáriusa volt. Ebben az esetben viszont némileg érthetetlen (bár nem ritka), miért nem pontosította, hogy hányadik Béla királyról van szó. Ha I. Béla alattvalója volt, akkor persze érthető a római szám elhagyása, hiszen nem tudhatta, hogy további Bélák kerülnek majd a magyar trónra. Makkay János a két szent mellőzése miatt jutott arra a következtetésre, hogy Anonymus I. Béla jegyzője lehetett. I. Béla ugyanis annak az Árpád-házi Vazulnak a fia volt, akit István király parancsára Nyitrán bebörtönöztek, majd (talán a betegeskedő István tudta nélkül) megvakíttattak, illetve megsüketítettek, hogy megakadályozzák jogos trónigényét (Vazul Géza fejedelem testvérének, Mihálynak a fia volt). István király Imre herceg halála után saját unokatestvére, Vazul helyett a velencei Orseolo Pétert (ismeretlen nevű leánytestvérének a fiát) jelölte utódjának, amit Vazul feltehetően nem fogadott el, s emiatt kellett börtönbe vonulnia.
Kristó Gyula szerint (Szent István király. Budapest, 2001): Vazul „nem fogadta el a döntést Péter jelöléséről, fellázadt a király ellen. István keményen lecsapott az ellenszegülő unokatestvérre, megvakította, s kicsiny fiait (Andrást, Bélát és Leventét) száműzetésbe küldte.” Más változat szerint külföldre – a lengyel és a kijevi udvarba menekítette őket. Kristó tehát Istvánnak tulajdonítja Vazul megvakíttatását. A királynak ebben akár volt szerepe, akár nem, a Vazul-fiak apjuk szenvedései miatt bizonyára nem gondoltak harag nélkül Istvánra és udvarára. I. Béla király idején még erős lehetett ez a felfogás, és Anonymus gestája alapján erre figyelt fel Makkay.
Ezt írja: „Anonymus tehát I. Béla jegyzője volt, aki akkor írta gestáját, amikor a Vazul dinasztia második királya, Béla volt hatalmon. Ekkor (…) a krónikások (…) egyszerűen nem írtak Istvánról. Ezt III. Béla király nótáriusa már nem tehette volna meg!” (…) III. Béla idejében Szent István és Szent Imre kultusza már olyan erős volt, hogy ekkor valóban elképzelhetetlen lett volna az Anonymus-féle eljárás. (…)
Vegyük sorra a többi krónikát. A 14. századi krónikaszerkesztésben (krónikakompozíció), amelyet 1358-ban több korai magyar krónikából (legrégibb darabja a 11. századi ősgesta) feltehetően Kálti Márk kezdett összeszerkeszteni, Imre herceg halála kapcsán nem szerepel a vadászbaleset. „Amikor tehát a legszentebb atya a vezetés gondját és az ország irányításának a terhét legszentebb fiára igyekezett átruházni, megelőzte ebben Boldog Imre herceg hirtelen halála.” Ez a mondat csaknem szóról szóra ismétlődik Kézai Simon A magyarok cselekedetei című munkájában. A Pozsonyi Évkönyv meglehetősen szűkszavú: „1031. Henrik, István király fia meghalt.” (A „Henrik” tévedésből szerepel az „Emericus” helyett.)
Petrus Ransanus, I. Ferdinánd nápolyi király követe 1488-ban érkezett Magyarországra. Feltehetően Mátyás király megbízásából írta a Magyarok Története című munkáját, amelyben Imre herceg haláláról ez olvasható: „A mélyen vallásos István király elhatározta, hogy lemond királyságáról, és visszavonul a közügyek gyakorlásától (…), az ország ügyeit pedig Imrére bízza. Amíg ezen gondolkodott, isteni akaratra más történt, ugyanis Imre súlyos betegségbe esett, és néhány nappal később meghalt teljes kegyelemben.”
A lengyel–magyar krónika is betegségről ír: „Imre, Sclavonia hercege, gyengélkedve, nyolc napig bágyadozott; a kilencedik napon, a kilencedik órában kilehelte lelkét.” Az Altaichi Évkönyvek rövid tudósítása Imre haláláról: „Istvánnak, a magyarok királyának meghalt a fia, akit Henriknek mondtak, s meg volt keresztelve.” A magyar szentek legendái közül Szent István király nagy legendája (1077–1083) ekként számol be a történtekről: Imre herceg „az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához”. Ugyanezt olvashatjuk Hartvik püspök Szent István-legendájában, amelyet Kálmán király megbízásából írt.
Szent Gellért püspök kis és nagy legendája abból a szempontból (is) figyelemre méltó, hogy egyikben sem esik egyetlen szó sem Imre herceg haláláról, pedig a szent életű püspök hosszú időn keresztül Imre herceg nevelője volt. Kálmán király uralkodása után, de még a 12. század első felében egy Fulko nevű íródeák vetette papírra Szent Imre herceg legendáját, amelytől elvárható lenne, hogy a herceg haláláról hasznos részletekkel szolgál. Ebben ezt olvashatjuk: „De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjúkorában, és megkapta örökségét az élők országában, jegyese bizonyította szűzi életét… Halálának harmincadik napja az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat, hanem az öröm napja volt.”
A Károly Róbert fia, András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium nyolc képén a Szent Imre-legenda egy-egy pillanata elevenedik meg, ezért (miként a legendában) itt sincs utalás a halál okára. (…)
Ám ha a legrégibb magyar krónikákban nem fordul elő Imre herceg halála kapcsán a vadkan, akkor vajon honnan ered ez a hiedelem? E kérdésre Veszprémy Lászlónak a Képes Krónika 2004-es kiadásához írt kommentárjában (is) megtalálhatjuk a választ: „Imre halálát egyetlen nyugati forrás, a Hildesheimi Évkönyv örökítette meg, eszerint egy vadászbaleset áldozata lett 1031-ben.” Az évkönyv ominózus mondata: „István király fia, Imre, az oroszok hercege, akit egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül járva meghalt.” Ezt a mondatot kellene tehát elfogadni bizonyítéknak?
Csaknem ezer esztendő elteltével már csak a szereplők feltételezett vagy egyértelműen kimutatható érdekei, szándékai, illetve cselekedetei nyújthatnak fogódzót a szövevényes történet felderítéséhez. Makkay János szerint Imre herceg útjában lehetett II. Konrád császárnak, akit nyugtalanított, hogy a herceg benyújtotta igényét a bajor trónra, amely jog szerint megillette volna. Konrád elődjének, II. Henrik császárnak ugyanis nem volt gyereke (egész életére szüzességi fogadalmat tett, akárcsak – állítólag – Imre herceg), s vele kihalt a Szász-dinasztia. Legközelebbi férfi rokona unokaöccse, Imre herceg volt, szemben a távoli rokon Konráddal, a frank Száli-ház alapítójával. A velencei Orseolo Péter (István király unokaöccse) ugyanilyen alapon kacsingathatott a magyar koronára, ha Imre herceg kiesne a sorból. Végül, de nem utolsósorban István unokatestvére, Vazul mint a legidősebb férfi rokon is követelte a trónt az ősi öröklési rend, a szeniorátus alapján. Ezt a hagyományt egyébként Géza fejedelem törte meg, s ezután az elsőszülött fiú léphetett az uralkodó örökébe (primogenitura). Így tehát legalább három oldalról komoly érdekek fűződtek Imre herceg végleges félreállításához.
II. Konrád császár Magyarország ellen indított támadásának (1030) közvetlen okaként a történészek általában azt jelölik meg, hogy 1027-ben István király nem engedte átutazni Magyarországon Werner strassburgi püspököt, a császár követét. (…)
Konrád támadásai már 1029-ben elkezdődtek, és nem zárható ki, hogy ezeket nem csak a császár fiával szembeni barátságtalan lépés, hanem Imrének a bajor hercegség iránt támasztott korábbi igénye is kiválthatta. Kristó Gyula az általa szerkesztett, Az államalapítás korának írott forrásai című kötethez (Szeged, 1999) írt kommentárjai egyikében kitért arra, hogy a kapcsolatok romlása más okok miatt is bekövetkezhetett. Ezek között jelölte meg István beavatkozását a császár itáliai politikájába, valamint azt, hogy Konrád 1026-ban elűzte Orseolo Ottó velencei dózsét, István király sógorát.
A Magyarország elleni sikertelen támadás (1030) után a két uralkodó békét kötött 1031-ben (még Imre herceg életében), és ez a béke Imre halálát követően néhány évig tartósnak bizonyult. Ám a herceg tragédiájának okozóiról (ideértve a vadkant is) továbbra sincsenek megbízható információink.
A „vadkan” éppen a koronázás előtt álló trónörököst pusztította el, miként évszázadokkal később gróf Zrínyi Miklós költőt és hadvezért, akitől a magyarok az ország függetlenségének kivívását várták. Zrínyire különös módon a legkritikusabb történelmi pillanatban talált rá a vadkan, miként Imre hercegre is.
Részlet a szerző Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvéből (Athenaeum, Budapest, 2013)
