Szeptember a parlament őszi ülésszakának kezdete is. Új és régi feladatok, új és régi remények. Az 1989 decembere utáni romániai magyar politizálás legnagyobb hiányossága, hogy nem került tető alá egy átfogó nemzetiségi-kisebbségi törvény. A kisebbségi jogok megfogalmazása szétszórtan különböző törvényekben (közigazgatásról, igazságszolgáltatásról, oktatásról, egyházakról stb. szólókban) történt. Célszerű lett volna és célszerű lenne ezeket egy statútumszerű jogszabályba foglalni.
Jeles jogászprofesszorok és bírák szerint is a Nicolae Rădescu tábornok miniszterelnök kormánya idején, 1945. február 6-án elfogadott és egy nappal később, február 7-én közzétett 86-os számú törvény, ismertebb nevén az 1945-ös Nemzetiségi Statútum érvényben van, de nem alkalmazott jogszabály, nem lehet rá hivatkozni. A szóban forgó törvényben eredetileg a „kisebbségi” szó szerepelt, de mivel ezt akkor pejoratív értelműnek tartották, Petru Groza 1945. március 6-án alakult kormányának idején, 1945. augusztus 3-án címéből és teljes szövegéből törölték, helyébe a „nemzetiségi” szó került.
A keret megvan, csak új tartalommal kell tölteni (vagy inkább kiegészíteni). Eszerint az 1945/86. számú újraközölt törvény lehetett volna/lehetne az új nemzetiségi vagy kisebbségi törvény, módosított és kiegészített szakaszokkal. A törvényjavaslat indoklása utaljon az 1918-as Gyulafehérvári Határozatra (rezoluție, vagy az eredeti szövegben rezoluțiune – határozat, se nem declarație – nyilatkozat, se nem proclamație – kiáltvány). Ugyanakkor említse meg a Szövetséges és Társult Főhatalmak (Amerikai Egyesült Államok, Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, Japán) és Románia között 1919. december 9-én Párizsba létrejött kisebbségi szerződést is. Különben mindkét említett dokumentumra az 1945-ös törvény tervezetéről Mihály királynak küldött jelentésében a nemzetiségi ügyek akkori minisztere, Gheorghe Vlădescu-Răcoasa szociológus is utalt.
Az újraközölt törvény tartalmáról csak annyit, hogy egyrészt a régi statútumból is maradnának benne szövegrészek, másrészt pedig a jelenleg hatályos törvényekben tallózva, azok egyes rendelkezéseit is át lehetne emelni a régi keretű, jórészt új tartalmú törvénybe. Ennek során a 30 százalék – az időközben elfogadott törvények rendelkezéseinek megfelelően – 20 százalékra cserélődne a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, feliratozásban stb. az anyanyelvhasználatra vonatkozó rendelkezésekben. Közvetlenül a tanügyre vonatkozó szabályozás után következnének a kórházakban, egészségügyi és szociális intézményekben az anyanyelvhasználattal kapcsolatos rendelkezések. Teljesen új rendelkezéseket is tartalmazna, belekerülhetnének a kulturális autonómiára vonatkozó szakaszok is.
A „nagy időkben” kapott számát (1945/86.) megtartva, ez az újraközölt törvény semmiképpen sem tűnne „gyökértelennek”, nem lenne annyira kitéve a többpárti demokrácia váltógazdálkodása hullámainak, „kormányok felettiségét” eredményesebben lehetne biztosítani.
Németh Csaba
