Éjszakánként esett az eső, reggelre mindig kisütött a nap. Az ilyen időt kedvelik a virágok. Nyíltak és pompáztak, illatoztak olyannyira, hogy a kilencvenhét éves öreg varjú azt mondta, még egy tavaszon sem látott ennyi csodaszép virágot.
— Szavamra mondom, gondban lennék, ha meg kellene jelölnöm, melyik a legszebb közülük — tette hozzá. De bár semmit se mondott volna! Mert Szarkáné asszonyom, aki mindig éppen ott van, ahol semmi keresnivalója nincsen, ezt már úgy adta tovább, hogy holdtölte reggelén szépségverseny lesz a Nagyréten, és a győztes Virágkirálynő marad, amíg el nem hervad! Mikor azt a virágok meghallották, összecsapták levélkéiket. Némelyek azt mondották, ostobaság az egész szépségverseny, és a legnagyobb ostobaság, hogy Virágkirálynő uralkodjék erdőn-mezőn, mikor arra semmi, de semmi szükség. A kevésbé okos, hiú virágok azonban azt gondolták:
— Ha Virágkirálynő leszek, mindenkinek parancsolhatok majd!
Nosza, szalajtották az ismerős lepkéket, szitakötőket a Nyírfapatikába szépítőszerekért — méhpempőért, pirosítóért, fehérítőért, kékítőért, kinek mire volt szüksége.
Nyírfamanó kint üldögélt a patikának berendezett faodú előtt, és Bogáncs Birinek, a borzas tündérkének magyarázta, milyen pompás hajnövesztő szer készül a zsenge nyírfahajtás főzetéből.
— Nem titok, tehát elmondhatom, hogy a medvék is ezzel kenegetik molyrágta bundájukat. Ha pedig valamelyik hőscincérnek csatában levágják a bajszát, vesz ebből a csodaszerből, s három nap múlva akkora bajusszal sétál...
Bogáncs Biri sohasem tudta meg, mekkorára nő a cincér bajsza. A fák közül ugyanis egész sereg lepke, darázs, szitakötő, poszméh rajzott elő. Legtöbbjük szárnyára a virágok ráírták, milyen szépítőszerekből mennyit rendelnek.
— Pirosítót kérünk! Arcvizet! Bibesárgító festéket! Sziromgöndörítő csipeszeket! — zsongtak-bongtak a virágok küldöncei. Olyan sokan voltak, hogy Nyírfamanó rábeszélte Bogáncs Birit, segítsen egy kicsit a csomagolásban, kiszolgálásban. Rövidesen már a pult mögül hallatszott Bogáncs Biri vidám dudorászása:
Keverem-kavarom,
Tégelyekbe berakom,
Púder kell, vagy bibefesték,
Van itt minden, tessék, tessék…
És buzgón osztogatta a kis fakéreg tégelykéket: — Tessék, tessék, saját találmányom!
Mikor végre az utolsó bogárvevő is elment, Nyírfamanó megköszönte a segítséget:
— Vigyél néhány tégelyt a saját találmányodból!
A tündér kuncogva rázta borzas fejét:
— Elég szép vagyok magamnak így is… — azzal fürgén tovaszárnyalt.
Három nap múlva zengő rigófüttyre, szapora harkálykopogásra ébredt az erdő.
— Szépségverseny! Szépségverseny! — kiabált Szarkáné asszonyom. — Ébredjetek, virágok! Indul a bizottság!
Bizony a szajkó, a levelibéka és a szőrös hernyó már útra kelt, hogy virágról virágra járva megállapítsa, ki a legszebb erdőn-réten. Először a rózsához mentek. A szajkó szemüveget tett fel, hogy jobban lásson. Mindnyájuk meglepetésére azonban a rózsa csak tüskéit mutatta nekik. Virágarcát elrejtette mélyen a levelek közé. Ráadásul még azt mondotta:
— Szörnyű ostobaság ez a szépségverseny! Nem óhajtok részt venni benne!
— De kedves rózsa! — kiáltott a szőrös hernyó elképedve. — Hisz tegnap még azt hangoztattad, hogy feltétlenül meg akarod nyerni a szépségversenyt!
— Hagyjatok békében! — jött a rózsa hangja fojtottan a levelek közül. A bizottság — és az egybegyűlt kíváncsiak serege — kénytelen-kelletlen továbbment. A levelibéka maradt csak hátra, hogy négyszemközt beszélhessen a rózsával, és megtudakolhassa, miért gondolta meg magát egyik napról a másikra. Mikor azonban félre akarta hajtani a zöld leveleket, a rózsa úgy megszúrta töviseivel, hogy a levelibéka bosszús brekegéssel társai után ugrándozott. Azok már akkor a tulipán előtt álltak.
— Érthetetlen! Megfoghatatlan! — mondogatták. — A tulipán is eltakarja az arcát, és nem akar részt venni a szépségversenyen!
A tulipán körül ott repdestek tisztelői, akiknek előző este elárulta, hogy ő lesz a legszebb. A kőrisbogár már hajnal óta állt egy szomszédos fatönkön, kezében a szitakötőtől kölcsönkért keskeny filmfelvevő géppel. Hiába volt azonban minden unszolás, zsongás-dongás, döngicsélés, a tulipán nem volt hajlandó arcát megmutatni.
Ugyanígy jártak a liliommal és a kardvirággal, a szegfűvel, a dáliával és minden virággal, amelyik nemrég még nagy lelkesedéssel készült a szépségversenyre.
— Nem találok szavakat! — mondta végül a szajkó. — Itt valami titok lappang!
A titkot Szarkáné asszonyom pattantotta ki. Véletlenül épp akkor repült át a rét felett, midőn a déli melegtől eltikkadt virágok bóbiskolás közben fedetlenül hagyták arcocskájukat.
— Kecskeszakálla van a tulipánnak! Bajuszuk, szakálluk nőtt a virágoknak! — rikoltott Szarkáné asszonyom olyan hangosan, hogy még a föld alatt hűsölő vakondokok is meghallották. Erdő-mező nevetéstől visszhangzott. Nyírfamanó úgy hahotázott, hogy könnyei potyogtak.
— Hallod-e, te borzas tündér! — intett az arra sétáló Bogáncs Birinek. — Nem kevertél te bajusznövesztőt ahhoz a bizonyos találmányodhoz?
— Dehogynem! — válaszolta Bogáncs Biri készségesen. — Éppen abból állt a találmányom, hogy a szépítőszerekhez egy kis bajusznövesztőt adagoltam. Gondoltam, ha már szépségverseny van nálunk, legyen sokáig emlékezetes…
