Rögtönzött előadás a pompeji odeonban — tökéletes szabadtéri akusztika

Nápoly, Salerno, Amalfi, Ravello, Pompeji, a Vezúv és Paestum — íme a leghíresebb koordinátái annak a vidéknek, amelyet jelenlegi közigazgatási nevén is Campaniának, vagyis vidéknek hívnak. S bár az évezredek során — hiszen a Földközi-tenger által meghatározott óriási térségben elfoglalt földrajzi helye miatt a hadi és kereskedelmi utak kereszteződésében, történelmi évezredekről kell beszélnünk — mind területe, mind szerepe sokat változott, a regionális identitás jelei minduntalan felfedezhetőek. Hogy csak egyetlen szembeötlő példát említsünk, az útjelző táblákon (márpedig az autóút-hálózat itt hihetetlenül sűrű) a település neve mellett mindenhol olvasható: Campania R. Mindez annak ellenére, hogy a Székelyföldnél valamivel nagyobb területtel rendelkező közigazgatási régió (amely több, szintén közigazgatási hatáskörrel rendelkező megyéből, illetve községből áll) azok közé az olasz régiók közé tartozik, amelyek nem rendelkeznek széles körű autonómiával (a húsz olasz régióból egyébként ötben épült ki a nagyobb önállóság különböző formája). A sajátos identitáselemek egyébként elsősorban életmódbeliek (a dal, a gasztronómia, az exteriorizált emberi megnyilvánulások), korántsem olyanok, mint például a történelmileg meghatározott jogrend. Nem csoda, hiszen a tömeges be- és kivándorlás ma is élő valóság (hivatalos adatok szerint Olaszország lakosságának öt százaléka emigráns vagy külföldi rezidens, Nápoly környéke ebben a statisztikában előkelő helyet foglal el), mint ahogy mindig is a népcsoportok, a birodalmak egész sora váltotta itt egymást. Sokatmondó ókori neve is: Campania felix, amit szerencsés vidéknek fordíthatunk.

A végletek városa

Olaszország legsűrűbben lakott térsége szó szerint a pazar látvány és a szeméthegyek szorításában él. Hiszen a Vezúv és a mellette húzódó Somma-hegy vulkáni kúpja alatti öböl, a kikötő és a föléje tornyosuló város, amelynek óvárosában nem kevesebb, mint másfél száz templomban húzhatják meg a harangot (ennek ellenére az egykori, kétszáz esztendeig tartó spanyol uralom emlékét őrző királyi palota terén, a Piata del Peblicito nyugati oldalán fekvő, a Szent Péter-bazilikát idéző templomban — ahol a Vox Humana jóvoltából a Locus iste akkordjai is felhangzottak — hangszóró szolgáltatta a harangzúgást), nos, Nápoly összességében káprázatos látványt nyújt. Főleg azoknak, akik a gazdag-negyed kilátójáig is eljutnak. Itt egyébként egymillió eurót is elkérnek és adnak egy száz négyzetméteres lakásért, amely kissé változatosabb és látványosabb, de épp olyan néhány szintes tömbházakban található, mint mondjuk a szentgyörgyi Olt negyedben. De hát a tengeröböl látványa, a mindenhol zöldellő-virágzó növényzet, a napos teraszok, általában a látható gazdagság minden hasonlítgatást valótlanná tesz.

Ám alkalmunk volt a teljes rendetlenség és zűrzavar Nápolyát is megtapasztalni, ahol az utcán többhetes, legyek és rágcsálók által frekventált szeméthegy bűzlik, ahol félbehagyott építkezések sora ,,tarkítja" a városképet, ahol a föld minden tájáról idesereglett utcai kereskedők városnyi ,,oroszpiacokat" működtetnek szó szerint a flaszteren, ahol az erkélyre szerelt külső szárítókon kiterített fehérnemű általános látvány még a legforgalmasabb főutak mentén is.

Még jó, hogy a Nápoly jelképeként elfogadott Castel Nuovo valamelyik reneszánsz bástyája tetején az olasz és az uniós zászló és nem egy jókora fehér lepedő lobog. Az Umberto névre hallgató híres galériában pedig állványzat zavarja a forgalmat (a felújító munkalázat alig lehet érzékelni), a katedrálisoszlopokat graffiti rondítja, s az előtte lévő téren felállított állványzatot — előző nap Andrea Bocelli adott itt koncertet — jó ráérősen szedik a munkások.

Gőzölgő salakhegy

Aki a Nápolyi-öbölbe látogat, nem hagyhatja ki a vidék legnagyobb és legismertebb működő vulkánkúpját. Nem csupán azért, mert bárhonnan szemléljük, jellegzetes kettős kúp alakú sziluettje, akárcsak a tenger kékje, meghatározza a vidéket, hanem azért is, mert a szunnyadó föld alatti erők hatalmasságát érezheti meg az ide látogató. A hegyre tömbházak, majd előkelő villák, végül egyre ritkuló erdők között haladó keskeny műúton lehet feljutni. A szerpentines út utolsó száz métereit gyalog kell megtenni, az erre a célra kiépített, fakorláttal ellátott és a turisták ezrei által porrá taposott vörös kőzeten haladva. A meredek salakkúp oldalán alig látni növényzetet, a hatalmas, mintegy fél kilométeres átmérőjű kráterben pedig a geológiai idő különböző színű és jellegű kőzetlenyomatai érintik meg a látogatót. A repedésekből gőzölgő gáz- és párafelhő csak erősíti azt az enyhe félelemmel is vegyülő érzést, hogy a lábunk alatt bármikor megmozdulhat a hegy. Közvetlen veszély azonban senkit nem fenyeget, a több helyen fellelhető érzékelők pontos adatokat közölnek a hegy lábánál felállított Vezúvi Obszervatóriumnak, hogy veszély esetén alig hét nap alatt a veszélyes zónában élő mintegy hétszázezer embert evakuálni lehessen. Erre egyébként csak akkor kerül sor, ha a magma a felszínt tíz kilométerre közelíti meg, amire 1944 óta nem volt példa. Így békésen lehet válogatni — egy kis ingyenszuvenír reményében — a különböző színű, felületén meg-megcsillanó kristályokat tartalmazó vulkáni tufakövekből.

A kővé dermedt város

Nem volt ez mindig így. A vulkánkitörések sorozatában emlékezetes a közel kétezer évvel ezelőtti robbanás, amely korabeli feljegyzés szerint — Plinius levelei Tacitusnak — az egész hegy tetejét a levegőbe röpítette, s amely egy önmagában egyedülálló emléket konzervált. Ezerötszáz évnek kellett eltelnie, hogy egy folyószabályozás folytán rábukkanjanak Pompeji romjaira, amely ma — mert nem a láva, hanem a hét-nyolc méteresre duzzadó vulkáni hamu miatt vált élő sírrá — a fénykorában mintegy húszezer embernek otthont adó város kövülete. Látlelet egy letűnt világ mindennapjairól és ünnepeiről, ami abban különbözik a régészeti lelőhelyektől, hogy itt egyik pillanatról a másikra megállt az idő. Nem a későbbi korok ,,rárakódásait", hanem az azóta földdé szelídült vulkáni hamut kellett elhordani ahhoz, hogy a kétezer évvel ezelőtti élet nyomait fellelhessük.

És itt is a kettősség: a kétharmad részben feltárt, tető nélküli romok között óriási kövekkel kirakott utcákon, tereken, a templom- és portikuszoszlopok, diadalívek, a köz- és magánépületek között zavartalanul hömpölyög a turistatömeg. Általában idegenvezető kíséri a csoportokat, de a hihetetlen régészeti és kulturális értékeket őrző épületek, stukkódíszek, falfestmények között vagy éppen a míves mozaikokat taposva úgy jár-kel a kíváncsi tömeg, mint a tegnap aszfaltozott járdán. Az amforák, a régi domborművek, áldozati helyek, na meg a híres gipszemberek pedig (a hirtelen halálukat lelt emberi és állati testek borzongató lenyomatai) egy félig nyitott (egyébként szintén korabeli) raktárban porosodnak. Egyetlen ilyen lelet éke lehetne bármelyik múzeumunknak, itt a bőség zavara és hanyagsága dühöng. Panaszkodnak is a régészek, hogy immár nem is a maradék feltárás okoz gondot, amiről egyébként lemondtak egyelőre, hanem az állagmegőrzés hiánya az, ami megoldhatatlan problémának tűnik. A kórus egyébként mindkét pompeji színházat megtisztelte egy-egy kórusművel.

A mítoszok és istenek ókori világát őrzi Paestum is. A Salernói-öböl déli partjánál fekvő romváros a görög és a római kultuszok, települések sajátos egymásutániságát érzékelteti, három nagy templomának oszlopai a letűnt világok szellemi erejét szimbolizálják.

Angyali dalosok

A Cantus Angeli nemzetközi kórusfesztivált immár harmadik alkalommal rendezték meg, és talán a házigazda salernói együttes, a Corale Polifonica Angelicus ízlése és színvonala határozza meg a különböző helyszíneken (templomokban, koncerteken, vendéglőkben) sorra kerülő előadásokat. Itt, a könnyű dallamok és műfajok, a jellegzetes sceneggiata (az operett sajátos változata) hazájában sokkal fontosabb a hangerő, a kicsattanó jókedv, a szórakoztatás, mint a pontosság. A tíz meghívott között volt finn kamara- és fiúkórus, Belgiumból érkező, ám dél-amerikai dalokat éneklő dalárda, olasz vegyes és népi kórus, néger spirituálékra szakosodott egyetemistaegyüttes, ám a Vox Humana a maga igényesebb darabjaival és előadásmódjával (egyházi művek, magyar és román népdalfeldolgozások voltak műsoron) valahogy kilógott ebből a sorból.

Mozorella, ravioli, pizza, na meg a testes vörösborok — néhány étkezés erejéig a dél-olasz gasztronómia néhány jellegzetességét is megkóstolhattuk. Igaz, itt nem a tömve megrakott tányérok, inkább a több fogás a szokás. S hogy mennyire főszereplő itt az evés, azt az is bizonyítja, hogy a fesztivál egyik díszelőadása egy többórásra nyúló vacsora keretében zajlott: egy-egy fogás között néhány dal.

A mítoszok, a történelmi és geológiai távlatok, a jókedv földjén tett látogatás, a mediterrán világgal való újabb találkozás vagy éppen a sokak által először megélt repülőutak, melyek során a fapados járatok bizonytalanságát is meg lehetett tapasztalni (visszafelé nyolc órával később, akkor indult a repülő, amikor megtelt), egyszóval a Salernói Fesztivál élményei az együttes aranykönyvébe kerülnek.