Gyanús, aki — immár — tetten érhető! De hát — legyen jóhiszemű az ember — terrorizmus..., a XXI. század szörnyű jelensége. Szegények, nem akarnak még egy Világkereskedelmi Központ-kálváriát. S elvégre nincs a homlokunkra írva... Aztán elérkezett az indulás napja. Már a budapesti reptéren több rendben megnézték a valós ellenőrzés előtt az okmányainkat. Valakik minden várakozóval külön is elbeszélgettek. Miért megyünk az Államokba, mit viszünk magunkkal, van-e valami szúró eszköz nálunk, amit esetleg fegyverként is fel lehetne használni, hagytad-e a csomagodat felügyelet nélkül, adott-e valaki valamit ide, bízott-e ránk valaki valamit. Nem, nem, nem! A ,,becsekkelésnél" nagy meglepetésünkre az útlevél mellett még egy igazolványt kértek. Ha nincs, akkor nem engednek felszállni a gépre. Szerencsére — mióta azzal is lehet utazni az Európai Unió országaiba, nem szoktam kirakni a személyi igazolványt, így tisztáztatott, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.

A leszálláskor történtek aztán végleg meggyőztek: gyanúsak vagyunk. Mint minden lény, aki él, aki létezik. Mindenki potenciális veszélyt jelent a nemzetközi biztonságra.

Az ellenőrzés itt más, mint másutt. Átnyújtod az útleveledet és a gépen kitöltött nyilatkozataidat. A számítógép kidobja az adataidat, amit tudni kell rólad. De azt te nem látod, csak a rendőri arc gesztusaiból vonhatsz le következtetéseket. Előttünk egy hatvan év körüli fekete férfi sírva könyörgött valamiért, a rendőr csak rázta a fejét... Aztán jön újra az ujjlenyomat. A bal, majd a jobb mutatóujj tétetik rá a fényképező asztalra. Aztán szembe kellett állnod egy kamerával, hogy az arcod, a hosszú utazástól fáradt arcod is ,,nyilvántartásba" vétessék. Velem a hosszú ellenőrzés során baj történt. Az átlag gyanúsoknál gyanúsabb lettem. A bal kezem mutatóujjáról, annak recézetéről még megfelelő ,,dokumentum" készülhetett, de aztán a jobb... Egy próba. Két próba. Öt próba. S végül az alkalmazott kijelenti: nem tud megfelelő ujjlenyomatot venni, lehet, hogy azonnal haza fognak toloncolni. Jézus Mária! — villant át az agyamon —, hát nekem meg van szervezve a hosszú, majdnem öt hetes utam. Tizenkét előadással várnak. És meg van szervezve a legfontosabb, az anyaggyűjtés is. Mondhatom, sokan várnak! Közben a színes bőrű rendőr még egy utolsót próbálkozott, aztán intett, hogy kövessem. Mintha kivégzőosztag elé vittek volna. Nincs értékelhető ujjbegyem a jobb kezem mutatóujján, tehát nagyobb veszélyt jelentek az államokra a ,,sokévi átlagnál", a megszokottnál. Vezetett a zsaru — útitársam, Ilonka kíséretében, ő volt egyébként a tolmács is, mert én igencsak keveset gagyogok a világ Fő Nyelvén, mondhatni majdnem egyetlen, az egész földkerekséget átfogó nyelven. Feletteseivel közölte a veszélyességemet, odaadta az irataimat, s bennünket biztosított, hogy puszta csupa jóindulatból hozott ide, mert egyből is visszaküldhetett volna. Nos, a jóindulat végül is megadatott. Holmi suttogás, fejek összedugása, aztán visszakaptam a papírjaimat. Mehetek, mehetünk. Aztán jön még egy kicsi félelem, egy kicsi gond... Én el sose dobtam a ,,mi mindennapi kenyerünket", semmiféle élelmet, egy maradék zsemlét s egy almát, no meg két májpástétomkonzervet most is a csomagomban felejtettem. Nem szűrnek-e ki, mint aki ki akarom játszani ezzel az Államok törvényes rendjét, amit a behozatali nyilatkozatokon tudomásunkra hoztak? Szerencsére, megúsztam. S a ,,szabad ország" földjére, a búcsúzóban levő Bush elnök országa földjére léphettem, léphettünk. Mi, a potenciális gyanúsok...