Lázítottam, másként nem tehettem. Éjjel felébredek, sikoltok, védekezik a szervezet, nem véd a rendszer, amely okozza a bajt. A szervezet csak az enyém, nem állami, nem párti. Hatalma, ha van, nagyon is véges, ez a saját kis szervezet labilis, eléggé tehetetlen, s egyre erőtlenebb. Mindig biztatást, megerősítést várt, értékes útmutatásokat, hogy legalább önállónak, értőnek érezhesse magát.

Igen, a gyámolítást kívántam, majdnem mostanáig, magam túl fiatalnak, tapasztalatlannak érezve még ötvenévesen is. Nem tudtam – s nem is akartam – beletörődni abba, hogy nem lázítok. Még többet lázítanék, de nincs hozzá elég erőm s tehetségem, képzettségem. Küzdöttem, tanultam, hogy legyen. Kívántam, hogy legyen elegendő szaktekintélyem, hogy elismertessem környezetemmel, hogy méltán lázadok, lázítok.

Van úgy, hogy a gyógyítás is majdnem annyira tud fájni, mint a betegség: hihető ez, igen, és lázító is. Azt kellett megérnem lázadó lázítóként, hogy nyugi, húzd be a farkadat, fogd be a szádat, szívj jó levegőt, ne halld meg a sok vádat, a sok megaláztatást, légy nyugodt, légy nemtörődöm, te nyugtalan, te lázító, legyél érzéketlen sokszor, te mindig túlérzékeny… Hogy esetleg tehetségtelen költő is vagyok (mint írják a szekusok, noha olyanokkal hoznak össze, mint Wass Albert, Szőcs Géza és mások), sose bántott igazán. Megtanultam: ahhoz, hogy ez vagy ennek az ellenkezője kiderülhessen, egy-két emberélet nem elég. Ez van, akár beletörődünk, akár sem. Egyféleképp mindig jó költő maradok, mert nekem se nőtt be egészen fejem lágya (miképp Farkas Árpád, egyik ifjúkori példaképem mondta volt, kivel aztán baráti meg munkatársi kapcsolatba kerültem), s még mindig gyerekeskedem, játszom, nem csupán komolynak tartott dolgokkal foglalkozom, s örökké kételyeim vannak, lázadozom szüntelen, s furcsa hittel, de nagyon is hiszek. Most már azt is bevallhatom legalább magamnak, hogy valamennyire beértem hatvankét évesen, s nem érzem magam eléggé lázadónak meg lázítónak, amiért kissé furdal is a lelkiismeret.

Az, hogy bolondnak híreszteltek és tartottak is valamennyire: kevésbé bánt, szinte alig. Kaptam volt többé-kevésbé a szeku közbenjárására is igazolást arról, hogy neuraszténiám, hisztériám, paranoiás szkizofréniám is van, nem csupán az epilepszia oka, hogy felmentettek a katonáskodás alól. Ekképp adódott alkalmam megtapasztalni úgymond kezelés során, milyen is az elektromos sokk, lábra, mindkettőre, meg agyra… Bizony azóta se kívántam soha magamnak, hogy csak egyetlen lábam legyen, mert oly szörnyű volt a kín, melyet másodszor is ki kellett állnom, mégpedig tiszta ésszel, s kívántam legalább arra az időre azt is, hogy legyek öntudatlan, legyek magamon kívül.

Hát igen, a kórházi, a kezelési rész volt, mit utólag azért bántónak vélhetek joggal, mert amúgy inkább szerencsésnek mondhatom magam azért, hogy bolondként Kovászna megyében már mondhatni kesztyűs kézzel bántak velem. Csodálkoztam is annak idején, hogy engem, aki itt, Háromszéken folytattam a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Verseny (KAV) szervezését, irányítását, játékvezetését, és főleg ezért száműztek Hargita megyéből, hol sokszor keményen büntettek, nem engedtek külföldre sem, miattam nejemet is elbocsátották állásából stb., ehhez képest Háromszéken meglepően kevés baj ért. A magyarázatot később megkaptam, amikor 1990-ben újra találkoztam egykori igazgatómmal, aki a községközpontban (Maksán) volt a főnök (DS), s jóban voltunk bajtársakként több, diákoknak szervezett turisztikai találkozóval hátunk mögött. Rákérdeztem, hogy vajon miként úszhattam meg oly simán a szekut Kovászna megyében, s akkor világosított fel: elég gyakran tartotta volt a hátát, merthogy azzal jött hozzá többször a körzeti szekus, hogy hát bolond, bolond, de azért nem kéne hagyni, hogy annyi minden nekik nem tetszőt megtegyen.

Tiszteletem utólag is az aláhúzott nevűeknek. Téved a szeku például Nagy Tamás  kézdivásárhelyi kollégát félretitulálva

Valóban tettem egyet-mást. Sorolom a továbbiakban a szeku szerinti „bűneim”: nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus, nem hivatalos kapcsolatok külföldiekkel!

Tordán Keszeg Vilmostól vettem át a stafétát a középiskolában több vonalon is. Biztatása, ösztönzése rendkívül sokat jelentett (és jelent ma is) számomra. A Balázs Ferencről elnevezett önképzőkörünket irányítottam, míg végeztem, érettségiztem.

Meghívtuk volt például Király Lászlót, Pollacsek Józsefet, s egykori költőtanárunkat, Bágyoni Szabó Istvánt is. Hogy megmaradhasson a Balázs Ferenc Kör, tagja kellett lennie a román Pavel Dannak is. Meglett, csak annyi baj lett volna, de volt több is, más is.

Annyi logikátlan meg abszurd dolgot éltünk meg, hogy eleinte kivágtam az újságokból, lapokból, amiről azt gondoltam, egy jobb korban megmosolyogni való dokumentum lesz, s majd ismételgethetjük, hogy: Ki hitte volna? De idővel, még 1977-ben annyi minden összegyűlt, hogy gond volt a tárolás, s rövid, tömör korrajzok gyűjtésénél állapodtam meg, a politikai vicceknél.

Később többek közt e viccek is kutatómunkám tárgyai lettek, s első könyvem nagy részét ezek teszik ki. Az 1970-es évek utolsó harmadától a ’89 végén bekövetkező, nem eléggé éles fordulatig titokban, illegálisan gyűjtöttem tehát a romániai „fénykorszak”, „aranykorszak” (1965–1989) politikai vicceit. A pepita rabruha helyett azt reméltem, egyszer tán kiadhatom a gyűjteményem (még ha akkor nem is láttam reményt erre). Úgy néz ki, hogy erről nem sikerült a szekunak tudomást szereznie, még nejemnek sem árultam el ezen ténykedésem a fordulatig, s bíztam meglehetősen csúnya, alig olvasható kézírásomban is. Olykor annyira igyekeztem úgy lejegyezni egy-egy viccet, hogy más ne olvashassa ki, hogy később több esetben nekem magamnak is gondot jelentett saját írásom megfejtése.

Sok volt a rovásomon a Szeku szerint, nem hagyták, hogy a munkámat rendesen végezhessem. Diákéveim idején tilos volt a néphit kutatása is, de aztán jött a változás: folytattam égitestekkel kapcsolatos tanulmányaimat, s doktoráltam is e témában 1997-ben. A fordulat után már megjelenhetett diákkoromban tiltott témám kutatásának eredménye (Égitest és néphagyomány, Pallas-Akadémia, 1999). Szakdolgozatomat névtanból írtam, szülőfalum (Aranyospolyán, Torda része a 60-as évek vége óta) és egyik szomszédja (Tordaszentmihály) helyneveit gyűjtöttem össze és dolgoztam fel benne. Már Kolozsvárt érezhettem, hogy figyel a titkosrendőrség (a szeku). Szerintük volt rá ok. József Attila-emlékműsort rendeztem ott diákként, s röpcédulákat szórtunk szét idézetekkel a teremben ilyen szövegekkel: „Hatalmat, húst a dolgozóknak!”, „Nem dicsérni, alkotni vagyunk.” Keretét képezte rendezvényünknek József Attila Curriculum vitae-je, melyet egyes szám első személyben adtam volt elő.

Ezért is történhetett meg aztán életem egyik legemlékezetesebb esete l980-ban a mezőségi Magyarszováton. Itt feladatul kaptam pedagógiai gyakorlatnak nevezett néprajzi gyűjtésünk alkalmával, hogy valamit hozzak össze a falu közönsége számára, melyben többségünk szerepeljen is. Címe az lett: Majd emlékezni jó lesz. Hát most nagyon jól esik az emlékezés.

A nagyobb kollégáink óratartást gyakoroltak az iskolában, páran, kisebbek, mondhatni csakis a falujárásnak, néprajzi gyűjtőmunkának éltünk általában. Egyszer Antal Sanyi barátommal az iskola előtt épp szünet idején sétáltunk el. Emeletes volt az épület, fent nagy terasszal, s oda kicsődülve sok nyüzsgő csemete, s köztük több idősebb kolléga. Arra figyelt fel egyikük, Pozsony Feri, hogy a tanulovak engem néznek nagyon, s rám mutogatnak, sűrűn kiáltozva: „Né, József Attila, né József Attila!” Hadd mentegessem kissé a nekem oly kedves bugyutáskodókat: hát elég vézna s nyurga csont és bőr diák valék, s némi hasonlatosság azért lehetett közöttünk…

Ez már francia nyelvű kiadása fénykorszakbeli gyűjtésemnek, 2014-ből

1982-ben tavasszal vendégszerepeltünk ezzel a műsorral Bánffyhunyadon, majd Tordán és aztán nyár elején Székelyudvarhelyen. Hunyadon a városi kultúrház volt a helyszín, Tordán a Jósika Miklós Kör akkori székhelye, a volt kereskedelmi kamara épülete, Udvarhelyen pedig a Kossuth utcai ifjúsági művelődési ház, ahol a koncerteket is szokták tartani, szemben a meghívó intézménnyel, a múzeummal. Minden helyszínen nagy sikerünk volt, telt ház volt, s még perselypénzt is kaptunk, de főleg tapsot sokat. A zenét Öcsi nevű társunk szolgáltatta a megzenésített verseknél, és kazettofonról ment Vivaldi Tavasza és Tele. Aranyosgyéresen ültünk vonatra Tordáról jövet, nálam volt a féltve őrzött kölcsön fényképezőgép, társunk fejében (ki később szaktársam, nemzetközi hírű néprajzkutató lett) pedig borgőz, s ez utóbbi szintén szóhoz jutott az állomás előtti forgalmas téren, hol több román fiatal is összeverődött volt. Elázott társunk torkaszakadtából kiabált, hogy legyen már vége a büdös oláhok zsarnokoskodásának, kész kikészíteni őket egymaga. Bizony megijedtünk, s szégyenkeztünk, tán látszhatott is rajtunk, mert akkor csak rendes román akadt a közelben, ki nyugtatgatott minket, hagyjuk, részeg…

Nem tudok róla, hogy a kolozsvári előadásról készült volna felvétel. Viszont valószínűleg akkor kezdtek rám jobban figyelni a szekus „elvtársak”. Nem sokkal azután kikísértem valakit az állomásra, s amikor valami üdítőt iszogattunk, odajött egy férfi, s azt mondta románul, hogy fogadjunk, ő tudja, hogy én ki vagyok. Mondtam neki, hogy az kizárt, mert a nevemet általában ki sem tudják ejteni elfogadhatóan az uralkodó nemzetbéliek. Nem kis megdöbbenésemre viszonylag jól mondta ki, s tudomása volt az általam rendezett röpcédulás műsorról is. Feltessékelt minket közeli lakására, miután bemutatkozott, még talán ezredesi rangját is megadta, s biztosított bennünket, hogy hajunk szála sem fog görbülni, mert ő valamiért kedvel engem, de megmutatja, milyen módszereik meg technikai felszerelésük van, hadd legyek máskor óvatosabb, nehogy ne tudjon megvédeni...

Azután sem lettem nagyon óvatos.

(folytatjuk)

Zsigmond  Győző