„Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.”
Orbán Ottó: Csoóri Sándor (részlet)
Csoóri Sándor: Nappali hold
(részlet)
Itt zajlik minden a szemünk előtt: birodalmak hanyatlanak meg, savas esők pusztítják el az erdeinket, tizenöt éves „benzin-tyúkok” próbálnak repülő édent varázsolni a lelket sorvasztó betonutak fölé, szólnak közben a dobok, szólnak Beethoven kürtjei, zuhog a föld a koporsókra, és mi szorgalmasan megnézünk mindent, meghallgatunk mindent, de nem tudjuk, mi történik velünk. A részletek fölfénylenek, az egész homályban marad. Elveszett belőlünk az a „valami”, az a mágnes, amely egyberántaná a töredékeket, s mi összerakhatnánk őket egésszé. Hisz ahol a részletek uralkodnak, ott a semmi uralkodik. Szavak vannak, de az emberi beszéd teljességgel hiányzik. Lehet, hogy aki beszél, igazat mond, csupán az igazság lehetetlenül el, mielőtt célhoz érne. Most kezdjük megtanulni, hogy a nihilizmus nem a világnagy ürességet jelenti, a semmitlen és tárgytalan pusztaságot, hanem azt a térséget, ahol éppenséggel minden van, csak a dolgok veleje hiányzik.
Csoóri Sándor: Esztergomi töredék
(részlet)
1956-ban tomboltunk és sírtunk örömünkben, pedig csak az ígérete hangzott el a szovjetek távozásának!
Hogyan lehetséges mégis, hogy a sikeres időkben viszont egyszer sem tudtunk megállni valamelyik fordulónál, hogy jó mélyet lélegezzünk a változások levegőjéből. És ezzel a lélegzettel pedig egységesüljünk, hogy utána majd a különbözés természetes határai mentén szétváljunk ismét.
Sokan ezt nemhogy nem igényelték, talán zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? Volt, aki ki is fejezte viszolygását: eddig a szocializmust kellett bálványozni, újabban majd a nemzetet kell? A nemzetet, amely nálunk nem egyéb, mint Horthy-emlékekkel kitömött zsák? A fülemnek olyan ez a hang, mint a porcelántányéron megcsikorduló kés hangja.
Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabbkori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. Hiszen mióta az eszemmel tájékozódom, szégyenkeznem kellett, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt: „mi az, hogy magyar?” – hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. – „És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat.”
Csak hívő hallgat el hangos ateista társaságban, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen, és az ilyennek nincs mit válaszolni.
