A hegyre kapaszkodó udvarba lépve az arányok és formák harmóniája fogad. Időben és térben egyaránt. Pedig ahogy egymásba épül a székely porta hagyományos formavilága, az absztraháló ötletfák fel-felkiáltó színeivel, ahogy a gyümölcsös érett zöldjében az átszúrt formák sokfélesége lakja be a kertet, ez a sokszínűség zavarba ejtő, már-már egymásnak feszülő. Mégis: együvé tartozik.
Évszázadok – és micsoda utolsó század – sűrűsödnek a bennvaló levegőjében, s a diófa árnyékában, a szilvafák szomszédságában nyújtózó színes kompozíciók más-más teremtett világot idéznek...
Vinczeffy László atyhai udvarában mégis együtt van minden. A teremtő alkotás örömét hirdeti: a nagybetűs Teremtő és esendő teremtményének műve csúszik itt egymásra, a fák közé plántált térplasztikák szín- és formavilága az őket körülvevő környezet természetességével. S mintha az alkotások megszületésének folyamata is az időtlenségre rímelne az idő és tér egymásra találásának eme ösztönös misztériumában.
A Homloktörő, majd a Kakas Galériába lépve az öreg fákból kimetszett-kiszakított szobrokban, a vászonra hordott cement-grafikákban, na meg az elő-elővillanó fényszínekbe – elvégre festő életterében járunk – belesűrűsödik a kinti és a benti világ, mintegy esszenciáját nyújtva az egyetemesből táplálkozó, ám mindig önmagát (újra)teremtő művészet lényegének.
Az atyhai Vinczeffy-formák között végesbe ágyazott időtlenné, térbe ültetett mérhetetlenné válik a mű, értelmessé a művelés. Önmagunk művelése...
