Van egy olyan gyümölcsfánk, amelyről nem tudni, hogy került az útszéli fák közé valamikor, de hellyel-közzel mindenütt van belőle, és éppen pirosra érésének a vége felé tartunk – hovatovább csak a magvakra lépünk, mert a lehullott szilvát cipőtalpunk már elvitte.
Magyarul cseresznyeszilvának (Prunus cerasifera) nevezzük, és bár kissé savanykás a mag körül, jóízű gyümölcs, kitűnő lekvárnak (bár nem magvaváló) vagy kompótnak. Azt vettem észre, hogy erényeit nem értékeljük, az árva gyümölcs pedig úgy áll bosszút a közönyünkért, hogy előszobánkba viteti magát az óvatlan közlekedővel.
Sokkal régebb, még az „átkosban” történt, hogy forgalmas utak mentén – nem tudni, milyen megfontolásból – megjelentek a különböző gyümölcsfák (leginkább az almafák), aztán a különböző kártevők (hernyók) téliesre rágták a lombokat, és a növényvédelmi laboratórium alkalmazottjai (jómagam is) az útügyi hivatallal karöltve vegyszeres permetezéssel igyekeztek a szőrös hernyóktól megszabadítani a fákat. A lehulló hernyók mérgező szőre bőrpirosodást és vakarásra ingerlő kellemetlenségeket okozott.
Több lepke – az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea), a gyapjaslepke (Lymantria dispar), a gyűrűspille (Malacosoma neustria) stb. – hernyói olyan tömegben jelentek meg, hogy a közelben levő gazdák fáit is ellepték, és a vegyszer ölő hatásától már megvédte a lárvákat a szövött zsák. Szóval kevés eredménnyel járt a permetezés.
A gyümölcsfák telepítéséről kérdezőt azzal torkollták le, hogy milyen jó, ha a szomjas utas leszakít egy-egy almát, azzal oltván szomját. Igen, láttuk a „szomjas” és a könnyebb megoldást választó utas által letört ágakat...
Egy szó, mint száz: nincs elfogadható magyarázat az út és az utca mentén elültetett gyümölcsfákra. A senkié, de mindenkié elv csak arra jó, hogy egy rossz döntésért ne vállalja senki a felelősséget...
