Az idén magyar filmekre koncentráltunk, ezért is Kortárs Magyar Filmnapok a rendezvény címe ― magyarázza Lázár-Prezsmer Endre, a filmszemle szervezője. Szokássá vált az is, hogy rendezőket is hívnak, közönségtalálkozót szerveznek, korábbi alkalmakkor bemutattak román, illetve európai filmes műhelyekből származó alkotásokat is. Míg júniusban Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kézdivásárhelyen szerveztek vetítéseket (évekkel ezelőtt megtörtént, hogy Vargyason is sikerült érdeklődő helybeli közönséget toborozniuk), most csak az első két város adott otthont a párhuzamos filmvetítéseknek.

Az idei filmnapokat kiállításmegnyitóval kezdték, amelyen részt vettek a nyitófilmként bemutatott Dolina sepsiszentgyörgyi alkotói is.

A hét folyamán két rendezőt láttak vendégül: Gigor Attilát, a Nyomozó című film alkotóját, aki Szentgyörgyön és Kovásznán is ,,örömmel találkozott és beszélgetett a maréknyi közönséggel", valamint Dettre Gábort, a Tabló rendezőjét. Több díjazott filmet vetítettek, voltak könnyedebbek is, műfaji sokszínűségre törekedtek, számítva arra, hogy így sikerül különféle korosztályokat és ízlésvilágú nézőket bevonni.

A filmnapok azért fontos Szentgyörgynek Lázár-Prezsmer Endre szerint, mert a vizuális kultúráról nincs szó az oktatási rendszerben, noha az nagyon fontos lenne, mert általa alakulhat ki egy igényes képi látás- és gondolkodásmód, hogy ne fogadjanak el mindent, amit vizuálisan, agresszíven sulykolnak belénk. ,,Ezért válogatunk színvonalas filmeket, hogy megismertessük, hol tart ma a kortárs filmgyártás, melyek azok a problémák, amelyekkel szembesülünk, és amelyeket ezek a filmek művészien megfogalmazva felmutatnak." Mint mondja, hisz abban, hogy ez fontos, és ezáltal is lehet alakítani az emberek ízlésvilágát, ezért tartja heti rendszerességgel Szentgyörgyön a filmklubot, ahol levetítik a nagy klasszikus alkotásokat, de újabbakat is, utána pedig beszélgetnek a látottakról. ,,Csak eléggé egyedül vagyok, mert elmentem a Mikóba, hogy kitegyem a Pasolini filmjeit hirdető plakátot — persze, egypár film tizennyolc éven felülieknek való (természetesen, nem pornófilmekről van szó — szerk. megj.), de mivel klub jellege van, előadókat hívunk, próbáljuk feldolgozni és értelmezni a látottakat ―, és nem engedték, mondván, az nem öt-nyolcadikosoknak vagy nem középiskolásoknak való. Megjegyeztem, hogy itt nem csak öt-nyolcadikosok járnak, és erre elküldtek a nadrággyárba, hogy onnan szervezzem be a lányokat. Azok az intézmények is akadályoznak, amelyek segíthetnék ezt a hiánypótló tevékenységet. Én a művészfilmek elkötelezett híve vagyok, azt szeretném közvetíteni annak a kevés embernek, akinek erre igénye van." (Egyébként ugyanazokat a plakátokat a Mikesben ki lehetett tenni.)

A filmnapok látogatottságával kevésbé elégedett, általános nézet, hogy az emberek nehezen mozdulnak ki, a televízió és a házimozi kiszorította a filmszínházat. Már ahol maradt. Ráadásul Szentgyörgyön, amikor ideig-óráig működik, mint most, elviselhetetlenül hideg. Mégis hisz abban, hogy a mozit vissza lehet honosítani, hogy az efféle közösségi élményre is lehet igény. ,,Én kitartóan fogom szervezni ezeket a filmnapokat, és hiszek abban, hogy egyszer csak kinövi magát a rendezvény, és az emberek is rájönnek arra, érdemes beülni a moziba, ugyanis ezt az élményt nem pótolhatja semmi."

Ahhoz persze, hogy moziélményről beszélhessünk, mozira lenne szükség. Mert egyelőre csak ködös nosztalgiával lehet visszagondolni azokra az időkre, amikor Szentgyörgyön hetente két filmet vetítettek, amikor a mozilátogatás akár társas együttlétre is alkalmat adott. Sőt, az is emlékezetes, amikor az elméleti líceumban tartott rendszeres és fölöttébb hasznos műhelygyakorlatokról ― esztergálás, marás, reszelés, miegymás ― sikerült ellógni, és moziba menni. Akkor, a sokoldalúan fejlett társadalom felé haladván, még az is sajátos moziélményt jelentett, amikor délelőtt hirtelen megszakadt a vetítés, felgyúlt a fény, és az éppen aktuális filmsztár helyett az iskolaigazgató zord tekintetével kellett szembenézni.