Jelen volt a Magyar Cserkészszövetségek Fóruma részéről Szakács Gusztáv, a Magyar Cserkészszövetségek Alapítványának kuratóriumi elnöke, a Magyar Cserkészszövetségtől Bedekovics Péter elnök és Horváth Domokos ügyvezető elnök, illetve Böröczky Csongor és Hári Márton, a Külügyi bizottság tagjai, a Külföldi Magyar Cserkészszövetségtől Lendvai-Lintner Imre elnök, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség részéről Gál Erik elnök, a Horvátországi Magyar Cserkészszövetség részéről Balázs Piri Zoltán elnök és Petković Niko, valamint a Romániai Magyar Cserkészszövetség képviselete, cserkésztestvérek, régi barátok, kollégák.

Az ünnepség a cserkészinduló eléneklésével kezdődött, majd a házigazda csapat cserkészlányai Váci Mihály Még nem elég című versét tolmácsolták a jelenlevőknek. Molnár Szilárd, a Romániai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke Gaál Sándor gazdag, eseményekkel teli életútját ismertette. Mint hangsúlyozta, Gaál Sándor a tettek embere volt, s azt tartotta: „A cserkészetben látom egyetlen módját annak, hogy a mai ifjúságot természet-, Isten-, haza-, nemzet- és embertársszeretetre neveljük egyszerre...”
 

Példaértékű pedagógusi és cserkészvezetői életút

Szent György napján született 1949-ben a Kis-Küküllő menti Havadtőn. A nevelést, oktatást választotta életpályájának. 1974-ben végzett a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola fizika–kémia szakán. Tanári pályáját Kommandón kezdte iskolaépítéssel és számos szakkör elindításával. Ezzel egy időben a Babeș–Bolyai Tudományegyetem ipari kémia szakán tanult tovább. Részt vett a cserkészszövetség Gyergyószárhegyen tartott 1990-es újjáalakuló ülésén, így alapító tagja a szervezetnek. Megalapította a Sepsiszentgyörgyi 14-es számú Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapatot, melynek haláláig vezetője volt. 1994-ben vette át az országos szervezet elnöki tisztségét, egy igen nehéz időszakban, amelyet nemcsak az állami szervekkel folytatott küzdelem nehezített, hanem a szervezeten belüli feszültségek is. Csendes, szerény, halk szavú vezetőként példás gondossággal irányította a szövetség működését 17 éven keresztül, míg 2011-ben sikerült egy cserkészként felnőtt fiatalabb nemzedéknek átadnia a vezetést. Munkája nem ért véget, folyamatosan dolgozott és tevékenykedett, épített és formálta a közösségeket, ahol megfordult. Alapítója volt a Pro Natura-mozgalomnak, a Civilek Háromszékért Szövetségnek, ott volt a Sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubja, valamint Sepsibesenyőn és Kommandón a gyermektáborok építésénél. Létrehozta az első cserkészparkot a Vadas-tetőn, ahol a szinte romokban lévő utászházból alakított ki kétkezi, türelmes munkával egy ifjúsági és gyerekszállást, erdei iskolát és táborozóhelyet. Itt több alkalommal is szerveztek vezetőképző táborokat.

Erdélyben egyedülálló cserkészmúzeumot alapított, ahová egybegyűjtötte a mozgalom sokéves írott és tárgyi dokumentációját. Évekig több ezer kilométert utazott, hogy a határon áthozza és Erdélyben minél több csapathoz eljuttassa a Betlehemi Békelángot Bécsből. Utazásait úgy szervezte, hogy a résztvevők nemcsak lelki töltődéssel gazdagodtak, hanem történelmi és kulturális értékekkel is. Több alkalommal járta végig Berecktől Fehér­egyházáig Petőfi utolsó nyolc napjának helyszíneit. Sikerült elhelyeznie a kelementelki kúriára egy Petőfi- és Bem-bronzplakettet. A Rákóczi-évfordulók alkalmával bejárták a Rákóczi-emlékhelyeket, egészen a Vereckei-hágóig, és két alkalommal eljutott Rodostóba is. Rendszeresen részt vett a testvérszövetségek által meghirdetett emléktáborokban, közös programokon.

Évekig termelte kertjében cserkészeivel és családjával, Ibolya nénivel és Zsuzsa lányával a cukkinit és sütőtököt, hogy aztán a tökfesztiválon finom kompót, fasírt, lekvár formájában mindenki megkóstolhassa. Folyton tervezett,  ötletek sokasága forgott a fejében, de sosem magáért – mindig a közösségért, a cserkészekért. Úgy tudott ezekről a tervekről mesélni, hogy mindig magával ragadta a hallgatóságot. 2014 decemberében Marosvásárhelyre készült szívműtétre, amelyre mégsem került sor, mert legyengült a szervezete, előbb fel kellett erősíteni, így hazaküldték. Itthon meg – mivel nem volt szokása a tétlenség, a betegeskedés – folytatta a szervezkedést, az adventikoszorú-készítést a Tanulók Házában a város gyermekeiért.  December 22-én megtért teremtő Atyánkhoz, és az örök tábortűz mellől figyeli és irányítja munkásságunkat, az erdélyi cserkészet sorsát. 2014. december 24-én helyeztük örök nyugalomra szülőfalujában – emlékezett az ügyvezető elnök.

A kopjafa leleplezésén jelen volt Szántó László faragómester is, aki a faanyagot adományozta, majd elkezdte a kifaragást, de mivel betegsége közbejött, így egyik tanítványa fejezte be.

Kovács Levente kökösi református lelkipásztor kiemelte: olyan csatának állítanak emléket, amelyet Gaál Sándor vívott életében: megpróbált eleget tenni annak az elvárásnak, amit a cserkészet jelent: szolgálta népét, hazáját és Istent. Alázattal élt, ha elért valamit, mindig elmondta: megsegített az Isten. Dr. Kerekes László segédpüspök, a cserkészek Laci atyája megáldotta a kopjafát, majd azt kívánta a jelenklevőknek: lelkesítsen a további életünkben Sanyi bácsi példája, kötelességteljesítése, szeretete, merítsünk erőt a teremtett világ iránti tiszteletéből.

Lendvai-Lintner Imre a Külföldi Magyar Cserkészszövetség részéről felelevenítette: az 1990-es években együtt voltak három hétig Amerikában, és közelebbről megismerhette Sanyi bácsit, aki Teleki Pál mondását élte: „Nehéz az úton járni, de lehet.” Gyenge József öregcserkész saját versét olvasta fel, megidézve az utolsó órákat, amelyeket együtt töltöttek.

A kopjafa köré elhelyezték a kegyelet koszorúit mindazok, akik ismerték, szerették, akik tisztelettel emlékeztek Gaál Sándor pedagógusi és cserkészvezetői munkásságára, életére. A magyar és székely himnusz eléneklése után a díszteremben meg lehetett tekinteni az erdélyi cserkészet harmincéves történetéről szóló vándorkiállítást, amelyet Vitek Norbert ismertetett, majd Puskás Attila szólt a fiatalabb nemzedékhez, aki édesapjára, a Kolozsváron született Puskás Lajos tanárra és cserkészvezetőre emlékezve megelégedéssel nyugtázta, hogy cserkészhagyatéka jó helyre került a cserkészmúzeumban.
 

Külföldi magyar cserkészet

Az ünnepség után Lendvai-Lintner Imrét, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnökét arról kérdeztem, hogyan működik a cserkészet Nyugaton, miért tartotta fontosnak jelen lenni a kopjafaavató ünnepségen.

– Ausztriában születtem, onnan hatéves koromban az Egyesült Államokba kerültem, New York városa közelében élek. A Külföldi Magyar Cserkészszövetséget 28 éve vezetem. Bár távol vagyunk a Kárpát-medencétől, mégis nagyon úgy érezzük magunkat, mint a nemzet része. Mi vagyunk az a törzs, amelyet elvesztett Árpád apánk valamikor a diaszpórában, de a diaszpórai cserkészet, az anyaországi és a határon túli cserkészet között a kapcsolat nagyon jó, a hasonlatosságok nagyon erősek. Ezek óriási élmények. 1956 óta vagyok cserkész. Nyugaton jártam először cserkészetre, és nagyon fontos része ez az életemnek, akárcsak a három gyermekemnek és az unokáimnak is. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Bodnár Gábort (emigráns magyar cserkészvezető, a külföldi magyar cserkészet egyik megalapítója, 50 éven át vezetője – szerk. megj.) személyesen ismertem. Gaál Sándorral valamikor a kilencvenes évek második felében kerültem kapcsolatba a Cserkészszövetségek Fórumán keresztül. A fórum összetartja a hét magyar szövetséget: az anyaországit, a felvidékit, a kárpátaljait, az erdélyit, a vajdaságit és a horvátországit s minket, a Kárpát-medencén kívül működő Külföldi Magyar Cserkészszövetséget. Ott, amikor meghívtuk az első határon túli kontingenst a jubileumi táborba 2000-ben, én a szövetség főtitkára voltam, azon szerencsés emberek egyike, akik 140 cserkészt a reptérről elszállítottunk a táborba, ott felhúztuk a tábort, majd vissza a reptérre... Nagy élmény volt számomra. Az egyik kontingensvezető Sándor bátyám volt, akivel sokat tudtam beszélgetni. Nagyon szerény embert ismertem meg benne, aki inkább tettekkel mutatta, mit kell cselekedni, mint szavakkal, s nekem nagyon megtetszett. Éveken keresztül, amikor elmondtuk egymásnak, mik az álmaink, és mit szeretnénk tenni a magyar cserkészetért, az mindkettőnknek sokat adott. Nagyon örvendek, hogy a fórum az utolsó két évben meg tudja élőben tartani gyűlését, most éppen Gyergyószárhegyen gyűlünk össze. Én mindig nagyon szerettem Erdélybe jönni. Megtiszteltetés, hogy a kopjafánál néhány szót mondhattam. Szerintem a cserkészet egyik lényeges feladata, hogy egymásért, a közösségért tegyünk. Sándor erre jó példa volt.
 

A legszebb lehetőség a magyar nyelv ápolására

A zágrábi Zrínyi Miklós Cserkészcsapatból jött a fórum ülésére és a megemlékezésre Balázs Piri Zoltán és Petković Niko. Őket arra kértem, meséljenek, hogyan élik meg a cserkészetet Horvátországban.

– Nagyon szép alkalom számunkra, hogy eljutottunk erre a magyarlakta területre, ahová, ha nem lennénk cserkészek, nehezen kerültünk volna el. A csapatban mintegy negyvenen vagyunk, Zágráb nem magyar terület, örvendünk, hogy így is meg tudtuk őrizni hovatartozásunkat. A gyermekeket próbáljuk megtartani a cserkészeten keresztül is. Van egy kulturális egyesületünk, az Ady Endre Magyar Kultúrkör. 1932-ben alakult, ez a legrégebbi magyar egyesület Horvátországban. Székházában minden zágrábi magyar otthonra talál, a csapatunk is ott tartja foglalkozásait, amikor nem kinn a természetben – részletezi Balázs Piri Zoltán. Petković Niko szerint a cserkészet a legszebb lehetőség a magyar nyelvet ápolni, magyar emberekkel együtt lenni és a mai zágrábi magyar gyermekeket szeretné segíteni ezen az úton.